Uradalmi cselédből a nép írója

A rendszerváltozás óta a legtöbb iskolában megváltoztak az irodalmi tablók. A három t (támogatott, tűrt, tiltott) világából megmaradt egykori támogatott, vagy inkább az iskolai viszonyokra alkalmazva: kötelezően taníttatandó írók-költők arcképe lekerült a szaktantermek faláról, helyet adva jelentősebb íróknak az utóbbi két t köréből. A szelektálás történhetett megfontoltan, az értéket gondosan meghagyva, de történhetett érzelmi alapon is, és akkor a szertár poros polcára lett száműzve mindenki, aki valamilyen szorosabb kapcsolatban volt az előző rendszerrel, vagy marxista elveket vallott. Azonban nagyon sok hiteles személyiség van, akik nem hatalmi vágyból vagy a siker érdekében álltak a rendszer mellé, hanem őszinte szándékkal, meggyőződésből, ha még utólag – vagy akár közben is – kiderült róla, hogy tévedés.

Így lett napjainkban mellőzött alak a harminc éve elhunyt Veres Péter is, a század nagy parasztírója. Nemcsak az irodalomban tükrözte a magyar parasztságot, hanem mivel beleszületett, vérévé vált, a politikai életben is őket képviselte, sajátos karakterként magán viselte – még öltözködésében, arcvonásaiban is – a nép jellemzőit.

1897-ben született Balmazújvárosban. Szülei uradalmi cselédek voltak, a szegényparaszti élet keménysége kicsiny korától kezdve edzette. Számadás című önéletrajzi írásában írta, hogy az egyik évben pólyába bugyolálva vitték költöző szülei, a következő cselédköltözésnél pedig már maga hajtotta – egészen apró gyermekként – a cselédek állatait. Bár tehetsége az iskolában is megmutatkozott, hamar félbe kellett hagynia tanulmányait – a szegények sorsa ez, de felnőtt korára autodidakta módon, az olvasás révén óriási műveltséggel vértezte föl magát. Vasúti pályamunkás lett, és érzékenysége sorstársai élete iránt már ekkoriban megmutatkozott. A háború kitörésekor nehezen viselte el, hogy a behívója később érkezett, úgy érezte, tétlenségével elárulja azokat, akikért éppen küzdeni szeretne. A tanácsköztársaság bukása után menekülése közben román fogságba esett, majd itthon is bebörtönözték egy évre. Pályamunkásként folytatta tovább életét, és figyelme egyre erőteljesebben fordult az irodalom felé. Szabó Dezső és Németh László írásai nyomán a faluban, az egyszerű emberekben ő is a nemzet felemelkedését látta. A harmincas években jelentek meg első írásai, a népi írók felkarolták a novellákkal, versekkel induló Veres Pétert. Bekapcsolódott a politikai mozgalmakba, ott volt Lillafüreden, Szárszón. Ellenzéki magatartása annyira nyilvánvaló volt, hogy ’44-ben nem is katonának hívták, hanem munkaszolgálatosnak vitték. A háború után még inkább részt vállalt a közéletben: előbb a nemzetgyűlés képviselője, majd a parasztpárt elnöke lett. A koalíciós kormányban miniszteri tárcát vállalt, 48-ig ő volt az újjáépítési, majd a honvédelmi miniszter. 1948-ban jelent meg egy sok vitát kiváltó műve, a Paraszti jövendő, amelyben a kommunista párttal ellentétben a parasztság jövőjét nem a szövetkezetekben, hanem a kisgazdaságokban látta. Nagy támadások érték, a fordulat évében visszavonult a politikától, és újra visszatért az irodalomhoz. Műveiben mindvégig a munkát ábrázolta, fő epikai témája századunk paraszti élete maradt. Rengeteg életrajzi elemet vegyített írásaiba, fő művébe, a Balog család élete című regényciklusába is. Élete végéig dolgozott, a ’60-as években szociográfiákkal, történeti munkákkal, tanulmányokkal próbált rámutatni a magyar paraszti sorsra. 1970-ben közmegbecsüléssel körülvéve, a nép Péter bácsijaként tért nyugovóra, a Kerepesi úti temetőbe, nemzetünk nagy írói közé.

Géczy Árpád

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu