J. atya legendáriuma

A golfpálya

A templom épülete mögött hosszan elnyúló mezőt két részre osztották. A kisebbik Matyi bácsi birodalma volt. Kora tavasztól késő őszig virágjai között bóklászott. Simogatta, nevelgette őket, s nekik mormogta el, ha valami súlyos sérelem zaklatta föl a lelkét. A másik, jókora terület a szerzeteseké volt valaha, de egy tollvonással elvették tőlük. Azóta amolyan senkiföldjének mutatták a piros pipacsok és a rejtelmes, sárga virágot növesztő gazok. A szerzetesek a szétszóratás után nem térhettek vissza, szétszóródtak, s velük romladoztak a gyümölcsfák, amelyekről annak idején desszert kerülkőzött ebédjükhöz.

Matyi bácsi épp rózsáit babusgatta, amikor észrevette, hogy a mezőn három, szokatlanul jól öltözött férfi kószál. Gondterheltnek látszottak, néha összeverődtek, mintha tanácskoztak volna, s a kiskert felé mutogattak. A rózsák gazdája sem kedvelte a fehéringes, sötét zakós embereket. Ha ilyenek érkeztek, mindig valami kellemetlenség követte őket.

– Valami emberek vannak itt – mormogta J. atyának, aki imakönyvével rótta a templom melletti ösvényt.

– Miféle emberek?

– Nem tudom – Matyi bácsi a fejét vakarta –, de sötét a ruhájuk és nyakkendőben járkálnak a gyümölcsösben. Hol volt már az a gyümölcsös? Ám ők ketten még emlékeztek a régi szép időkre, s a nevekhez is ragaszkodtak.

J. atya becsukta imakönyvét, s aggodalmasan indult a kiskertbe, hogy szemügyre vegye az ismeretleneket. Azok már ott álltak a kerítés mellett, s láthatóan valami közlendőjük lett volna.

– Hé, atyafi! – kiáltotta egyikük a kapájára támaszkodó Matyi bácsinak, aki e megszólítást elengedte a füle mellett. Őt senki sem merte volna atyafinak nevezni ezen a vidéken.

– Nem hallja? Magához szólok!

Matyi bácsi virágjai közé hajolt. Ügyet sem vetett a kiáltozóra, aki a kerítést kezdte ráncigálni. Ekkor fedezték föl J. atyát, aki a hatalmas tölgyfa mögül szemlélődött.

– Hé, öregem!

– Mindörökké, ámen – válaszolta J. atya méltósággal.

Ez a fordulat némaságra késztette a kiáltozót. Hirtelenjében nem is értette pontosan, mi is mondott az öregember.

– Tudnánk beszélni? – kiáltotta végül, s parancsoláshoz szokott hangjában némi bizonytalanság érződött.

– Gyónni szeretne?

Újabb szünet. „Mi a fenét akar?” – kérdezte tekintetével a megszólított társaitól. „Azt kérdezi, gyónni akarsz-e. Úgy látszik, pap.” „Na, még csak ez hiányzott! Hogy kell megszólítani az ilyen csuhásokat?” „Talán pap úr…” – mondta egyikük bizonytalanul.

– Kedves pap úr! – hangzott máris a bömbölés. Matyi bácsi összekacsintott a rózsáival. J. atya pedig, elhagyva őrhelyét, a kerítés felé közelített.

– Tessék, kérem… – hangjában végtelen szelídség volt érezhető.

– Tudnánk beszélgetni?

– Fáradjanak be az irodámba.

– Hol tudunk átjönni?

– A legegyszerűbb, ha átmásznak a kerítésen.

A három férfit nem lelkesítette ez a lehetőség.

– Másképp nem lehet?

Ezután hosszú és bonyolult útleírás következett. Matyi bácsi nem kis örömmel nyugtázta, hogy J. atya tévedésből egy dűlőutat is megnevezett, mint a rövidítés pompás lehetőségét. Így aztán meglehetősen hosszú időbe telt, mire a megviselt autó begördült a plébánia épülete elé.

– Hozzátok! – intett a vezetőjüknek látszó a társainak, akik egy fehér szütyőt emeltek ki a csomagtartóból. Botok nyelei lógtak ki belőle. Míg J. atya nyájas mosollyal kalauzolta befelé hívatlan vendégeit, aggodalmas pillantással méregette e nyeleket. Ő már megtapasztalta, milyen érzés találkozni velük.

– Az a helyzet – a legfehérebb inget viselő eltehénkedett a fotelban, miközben a rugók fájdalmasan tiltakoztak —, szóval az a helyzet, hogy kellene nekünk a maga virágoskertje. Az volna a kiindulási pont. Büfé meg miegymás. Ami kell.

J. atya lelke vásznán megjelent egy italmérés a kert helyén. Sörszag, lángos, lárma. De csak ennyit tudott kinyögni első meglepetésében:

– Mihez kell?

– Hát a golfpályához! – Mi sem természetesebb, mint hogy a templom mögött golfpálya legyen. J. atya ráadásul nem ismerte ezt az időtöltést, s első hallásra nem is rokonszenvezett vele. Nem szeretett semmit, amit bottal játszanak.

– Az elvtársak golfozni szeretnének. A vadászat mellett golfozni. Ma ez a divat. Nem látta a televízióban? A politikusok golfoznak. Megütik a labdát, s ha ügyesek, betalálnak. Közben eszmét cserélnek a jó levegőn. Eszmét cserélnek – ismételte a fehéringes, aki büszke volt erre a választékos kifejezésre. Ha megszomjaznak, ott a büfé. Meg a kíséret. Hát erre kell a kert.

– A kert nem eladó – J. atya szokatlan határozottságot tanúsított. – A kert sem, a gyümölcsös sem.

– Hol van itt gyümölcsös?

– Az a mező, ahol az elvtársak golfozni akarnak, az gyümölcsös volt, míg el nem zavarták innen azokat, akik gondozták a fákat és a lelkeket.

– Ha nem adja, majd kisajátítjuk.

J. atya mosolygott. Az ablakon kitekintve látta, hogy a plébánia előtt hívei csoportosulnak. Juli néni, aki mindent lát, azzal riasztotta őket, hogy botos emberek jöttek a papjukért. A hír futótűzként terjedt, percek alatt szép számban sereglettek a templom elé.

– Tőlük kell megkérdezniük – és kimutatott az ablakon.

Mindhárman kiszemlélődtek. A tömeg növekedett. Némelyik mellékutcából újabb csoportok közeledtek.

– Mennünk kell – mindhárman az ajtó felé törekedtek. A nagy sietségben a szütyőről is megfeledkeztek. – Még találkozunk! – mondta a legfehérebb fenyegetően, aztán iszkiri a kocsihoz.

– Isten áldjon, gyermekeim! – J. atya keresztet rajzolt kezével, s közben arra gondolt: „Távozzatok!”

– Ezek meg micsodák? – kérdezte Matyi bácsi, és tűnődve személte az egyik golfütőt.

– Valami sporthoz kellenek. Meg büfé is.

– Majd rácsavarom a rongyot, úgy törlöm föl a konyhát.

Így a golf kellékeit Matyi bácsi kisajátította. A virágoskertben pedig tovább nőttek a rózsák Isten dicsőségére.

A három embert nem látták többé.

Rónay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu