Isten szolgáinak szolgája

A Szentatya nyolcvanéves

„Ott lent a mélyben, ahonnan vizet /merek a korsómmal – régóta látom már / a fényt…”

Karol Wojtyla, II. János Pál énekel így a ragyogó vízről, s tesz tanúságot a Kút titkáról, amely mélységével tükrözi a napot.

Hány korsót kellett telemernie, eddigi életében mennyi szomjúságot oltania egyszerű papként, majd Róma püspökeként. És ma is lehajol a mélyig, hogy megtöltse a korsót. A fehér ruhás Názáreti jár előtte, a folytonos zarándok, amíg itt élt köztünk a földön, s aki kimondta: „Csak az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét.” Helytartója lehet-e „kényelmes”, amikor Őt látja folyton poros utakon vagy fák alatt, amint hallgatja a sokaság?

A század talán legnagyobb zarándoka, a Szent Gergely pápa „utasítását” követő II. János Pál: Isten szolgáinak szolgája. Most nyolcvan esztendős. Gergelyt említhetjük a zseniális diplomatát, az erős karaktert, az egyházat minden isteni adottságában szolgáló elődöt, aki a gondolat, a szellem lefoglaltjaként tudta megújítani Krisztus Közösségét. Ki ne emlékeznék a mostani pápa gyakran hangoztatott kérésére, a világ újrakateketizálására? Felmutatni a teremtő értékeket, ismét megerősíteni Krisztus keresztjének talapzatát. Egyetlen győzelmét a világnak, a történelemnek. Sok, megvetett, eldobott kereszt hever az életutakon, mintha Juliánusz, az Aposztata kezdené visszahozni mind a régi isteneket. A harc ugyan eldőlt, de újrakezdődhet a századok váltásában!

Áll a torony, s posztján az őr is. S ha e sorok írója arról vall, hogy találkozásai Krisztus helytartójával mindig az egyházba vetett hitét erősítették meg, igazat mond. Nem legendák-teremtette „kábulat” ez, hanem a kétezer éve élő Valóság megvallása, Róma szívében a megérzés: akik hajdan ide érkeztek “boldog apostolok”, majd vérüket hullatták még annyi mártírok, a Via Appián boldog lelkek társaságában fogadják ma is a zarándokot, s az idők belső üzenetével mondatják Szent Péter utódára tekintve: Igen, te szikla vagy…

Róma püspöke a megsebzett Fa történetéről azt tudja, amit valamennyi előde: “átölel múltat és jövőt”. Ő még hozzáfűzi: “Nem éreztem őt idegennek, eltűnt az ellentét érzése közöttünk.” A békesség, megbékélés csöndes hirdetője népeknek, kontinenseknek hogyan is érezhetne ellentétet?

S mert tudja: az evangélium kultúrák fölötti, szolgálatában megérti mind a kultúrákat, magát a világot minden bűnével, szépségével. Így lesz folytonosan zarándokló, kutak titkát fényekben felmutató, az életszentséget a szolgálatban lévőknek különösen hangsúlyozó: „A papnak, aki állandóan kapcsolatban áll Isten szentségével, magának is szentté kell válnia. Maga a szolgálat kötelezi, hogy az evangéliumi radikalizmus által ihletett életformát válassza.” Micsoda merészség! Egy érdekorientált század nyitányában ilyen „hangzavart” kelteni: evangéliumi radikalizmus! Pedig más lehetősége nincs a Kereszt hirdetőjének, hiszen az „új világ”, szemlélet sem változtathat a lényegen: Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Minden hívőnek.

A szolga megmeríti korsaját; e pillanatot mindig megérzi a világ. Csöndje, imádsága, az idő, amely számára isteni tartam őrködik a kereszténység közösségében, a nemzetek életében, s mint annyiszor – más nagy tanúságtevőknél, csodákra képes: a lélek csodáira.

Ablakából áldást oszt a Városnak, a Földnek. Ablakából virraszt – közel az éghez, és mindannyiunknak ezt mondja: „Neved azok közt született, akik előre megpillantották az ösvényt…”

Ő korán megpillantotta. Tartsa meg Isten sokáig a virrasztók élén, az “elsőt az egyenlők” között.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu