A megváltó Vőlegény

Értük szentelem magamat... (Jn 17,19)

Az Úr Jézus személyes földi életében is vállalta azt, ami a megtestesülésben megvalósult: Isten és az ember lényegi egységét. Sem az ember, sem az Isten részéről nem volt ez lényegi, szükségszerű követelmény, hanem istei kegy, szabad döntés eredménye, akár egy házasság. Ám az egység felbonthatatlan és örök.

Bár az egység Isten kegyelmi ajándéka, azért nem járulékos, mellékes, hanem lényegi: Isten (az Ige) vállalja az ember legbensőbb sajátosságát, amely de facto - történelmileg - az a rendeltetés, hogy az ember meglássa Isen dicsőségét a halálban, illetve a kárhozatban - bűn lázadása miatt. Krisztus vállalta ezt - egyesek szerint még a kárhozat büntetését is az elkárhozás nélkül. - Vőlegényi szolidaritásból tette ezt. Azt is vállalta viszont, hogy saját isteni lényegét átadja: istensége győzelmét, dicsőségét, amely a feltámadásban és a mennybemenetelben kinyilvánult. Ez az ő vőlegényi ajándéka, mely halott emberségében is jelen volt. Benne ez szükségszerűen nyilvánult ki. Bennünk csak akkor, ha mi is vállaljuk a teljes egységet ővele.

* * *

A Paradicsom-kertben az Atya, isteni teljességével fordul az emberhez. Szavai - parancsa - látszólag eltiltják az embert a teljességtől, ám jelenléte hívogató ígéretként hat rá, mert ennek az isteni teljességnek a képére - és befogadására - teremtetett. A kísértő ezért tud egy gyümölcs kívánatosságával kelepcét állítani neki, mivel a vágy olyan erős benne, hogy képes belelátni egy fa gyümölcsébe azt, ami számára elérhetetlen. Nem a szellem, az engedelmesség kudarca ez, hiszen az idők teljességében - a Föltámadottban - beteljesedik a teremtés, aminek az ember úgy lehet a részese, ha egy falat kenyérben meglátja, fölismeri Isten egész teljesséét.

Az ősszülők engedetlenségéből annyira futotta, hogy miután ettek a fáról - életükben először - önmaguk felé fordultak. Ez a tekintet nemcsak megmérte, de meg is ítélte saját valójukat; kevésnek bizonyultak. Isten elől még csak-csak takargathatták magukat, de önmaguk elől hova menekülhetnének? Ez a pillantás gúzsba köt, halálba ránt. Az ember a halál sötétségében mindent elveszít, kivéve önmagát, énjét, amit keservesen marcangolat.

A mindennapokban ez így néz ki. József Attila - aki éppen azért, mert tisztában volt önmaga nagyságával - forradalmat akart. A szellem és a szó erejével olyan tanító akart lenni, aki megváltoztatja a világot és az emberek életét. Egy ilyen lélek nem bíbelődhet önmagával. Hogy végül mégis önmagáról írt, ez csak azért történt, mert az énje megbetegedett, és így foglalkoznia kellett vele. Amikor a betegség már ellenállhatatlanul fojtogatta - mint tudjuk, a tragédia elkerülhetetlen volt -, akkor Isten kegyelme megmutatta neki, és rajta keresztül nekünk is a gyógyulás, vagyis a halál egyedüli orvosságát. Megismerkedik Flórával. A szerelem kitépve őt beteg énjéből, életre keltette. Szó szerint föltámasztotta.

A gyógyulás útja ragyog itt föl, még akkor is, ha ez csak ideig-óráig tarthatott. Mint ahogy mindannyian időlegesen menekülhetünk, mert a halál mellénk szegődik, beteggé tesz, önmagunkba zár.

Az Atya, ott a kertben nem diskurálni akart velünk, hanem ettől kívánt megóvni bennünket. Most már csak megmenteni lehet minket. A Fiú életét adja értünk. De ne gondoljuk, hogy a megváltásunk leírható a Fiú engedelmességével. Önfeláldozásának indítéka az ő szívében is keresendő: a Vőlegény szemével pillant ránk. A Fiú elszakad az Atyától, hogy a halál poklába is követhessen minket, hogy önnön szerelmével meggyógyítson, kiragadjon minket a halál önpusztító kínjaiból.

Könnyen fölismerhető, hogy a Vőlegény szerelme, az Úrnak lángja (Én 8,6) kiben kapott lángra. Aki saját halálában önmagát szétosztva - miként Szent Ferenc - ajándékká lesz, az magához ölelte örök Jegyesét. fl-gj

fl-gj

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu