|
DecrescendoSzeretném, ha úgy fogadnák el véleményemet a szerző és az olvasók, hogy lássák tiszta jó szándékomat e kötet megítélésénél, amelynek reális értéke, művészi minősége a szerző által alkalmazott sajátos dialektika, egy szellemes kettősség: kifejezetten rossz, romlott, illetve a burkoltan, de néha a korszellem következtében képmutatóvá lett jó körforgásán és állandó, jól ütemezett szembeállításán alapszik. A kettősség szembenállása csak egy viszonylag keskeny rétegben engedi meg a kiegyenlítődést s mutat kiutat a perifériális, vaskos és sokszor obszcén jelenségek felől a jobbnak, a kibontakozásnak, félműveltség, modorosság keretei közé sodródó, de mégis a jobbra áhítozó életlehetőségei felé. Könnyen írhatna valaki filmforgatókönyvet is Bodnár Dániel mindhárom kisregényéből, hiszen az ábrázolások a hétköznapi élet, emberek és társadalom kiváló megfigyelésén alapulnak. Önkéntelenül is ez a fényképszerű, pergő ábrázolás tűnik föl a Boldog gyermekkor, a Zsákutca emberi, társadalmi, történeti rajzában és hátterében. Ugyanakkor - főként Az áldozatban - időnként hosszú, didaktikus monológok fékezik a történet folyamatát, amelyeket a szerző sem tudott vagy nem akart sűríteni, talán így vélt céljához közelebb jutni. Janus-arcúként ábrázolja az író nemcsak az úgynevezett rendszerváltás időszakát, de ugyanígy a kádári lágy diktatúra önmagukat és egymást átmentő figuráit, jelenségeit is. S folytatva az előszó - Pósa Zoltán - gondolatait, az író, a jó írókra jellemző módon nem könnyíti meg az olvasó dolgát. Bizony nem. Ha valaki itt disztingválni akar, s meg akarja találni az elválasztó és az összekötő elemeket az általánosan vett jó és rossz között, nehezen boldogul az erkölcs, a jó ízlés polgári - és vallási! - fogalmain túlmenően az ábrázolás naturalista, olykor trágár, obszcén jelenetei, kifejezései terén. A ne quid nimis intése, gondolom, itt nem lenne hiábavaló... Az írói képesség, tehetség és fegyelem - s az írói szabadság tehetnek igazán vérbeli prózaíróvá egy olyan alkotót, akit lehet csodálni remek kifejezőkészsége, meglátásai, a jó megmutatásának kétségtelen szándékai felől, lehet értékelni egy történet elemeinek lendületes öszszeszövését, érdekfeszítő élménnyé alakítását és míves kidolgozását, de Bodnár Dánieltől - bizonyossággal állítom - több telik. Nagyon őszintén írja le a Zsákutca hőséről azt, amitől maga is fél - s félti kortársait, főként a fiatalokat. Langyos életet élt, amitől pedig legjobban irtózott. A bohémsága abból állt, hogy ivott meg nőzött. Azt hitte, szabad, de valójában önmaga szenvedélyeinek volt a rabja. Így, ennek a gondolatnak jegyében vezeti hőseit a csömör, a depresszió, a fizikai vagy lelki tragédia felé, Az áldozat kedves, öreg emberpárját a rezigációba való oldódásba, a múló idő homályába. Nem kevés tanulság rejlik e három, lényegében a kettősség jegyében összeállított írásműben. Éles ábrázolások és jelenetek sora hullámzik át az emberi sorsok mélységei, a züllés és durvaság, a trágárságig menő megnyilvánulások fölött, de a botránkozáson fölülemelkedni képes olvasó elmondhatja az előszót író Pósa Zoltánnal: ...a legelesettebb lumpenizálódott alakokban is megvillant valamit a krisztusi emberből. Igen, olyan korban élünk, amelyben a kétség és remény, a sötétség hatalma és a Kegyelem harca kívül-belül áthat minket. (Bodnár Dániel: Az áldozat. Három kisregény. Bp. 1999. Kairosz Kiadó) Dékány Endre |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|