 |
 |
 |
 |
2000.
május 14. |
Hivatásvasárnap
|
|
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
ezerötszáz gyors A mérték Sok éve egy európai városban máig hatóan gondolkodóba ejtett egy öreg pincér. Egész nap kóboroltam a középkori házak között, szép volt a város, és finom a sajt meg a XIV. század óta helyben főzött sör. Mi a titkuk, kérdeztem inkább csak magamtól, de az öreg pincér válaszolt: az, hogy tudták és tudják a módját és mértékét. Én az öreg földrész mértéket vesztett felében születtem, és minden bizonnyal itt fogok meghalni. Életem tudatos része a megtartó mérték - nem túl következetes - keresésének jegyében telt. Kevés beszédű apám sokat beszélt a mértéktartásról: evésben-ivásban, vágyaink kiélésében, a mulandó dolgokhoz való ragaszkodásban és saját fontosságunk hangsúlyozásában. És arról, hogy ezek mind összefüggnek. Mértékkel fogadtam meg apám tanácsait. (Mértéktartó voltam a mértéktartásban.) Ahogy múlik az időm, egyre inkább érzem: szükségem van a szükséges mértékekre. Apám emlékéhez nyúlok vissza, és fiatalkorom tapasztalatához. Versenyúszóként akkor értem el legjobb (mértéktartóan jó) eredményeimet az ezerötszáz méteres gyorsúszásban, amikor ugyanannyi tempóval és levegővétellel úsztam az egymásra következő hosszakat a medencében. Innét a gondolat: hetente írni egy-egy gondolatfutamot, mértéket tartva indulatban és terjedelemben egyaránt. Az élet apró vagy nagyobb eseményeire reagálva: gyorsan, de nem kapkodva. Legyen a címe: ezerötszáz gyors. Ezerötszáz leütés a számítógépen. Legyen végre valami az, ami, és annyi - amennyi. Lehetnek fontosabb közlendőink az én gondolataimnál: ezért ezek nem biztos, hogy mind bekerülnek majd az újságba. De én akkor is megírom a magamét. Elhiszik ezt nekem? Úgy tekintem ezt, mint huszonhét éve tartó újságírói működésem - megalapozott vagy fölélt - szavahihetőségének mértékét. Kipke Tamás |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
