|
Jegyzetlap Néha úgy tetszik, azért nem kérdezik, mit jelent kereszténynek lenni, mert ennek a szónak: keresztény, már a kiejtése is nehézséget okoz egyes hangadó ajkaknak. Nem baj. Ennél sokkal fontosabb, hogy az ember önmagát kérdezze meg: van-e érvényes válasza a fönti kérdésre? Közhelyek jutnak az eszébe. De ebben a lármás korszakban a közhelyeknek fényük lett. Csöndesek is. A keresztény ember tudatosan megtett belső lépései, amelyek lassúak, szótlanok, elmélyültek, a világosság felé tartanak. Az igazán fontos dolgok, gondolatok, fölismerések a háttérből szerényen, de határozottan előrelépnek a lélekben, és azt mondják: a világ valósága kétértelmű. Elragadó, de sötét is. Tisztán kell látnunk. El kell dobnunk a vallásos tudat művirágait. Le kell szednünk a megvallás kopott girlandjait. Nincs többé idejük. Nem érnek semmit. Logikusan, egyszerűen, közérthetően kell beszélnünk hitünkről. Einstein azt mondja egyik beszélgetésében: én az Univerzummal foglalkozom, sem többel, sem kevesebbel... Ez nagyszerű. Mi, akik az Istenfiának örök sorsára összpontosítunk, benne figyelünk az Univerzumra ("oldalsebében elfér a világ..."). Indokunk az, amit Pilinszky állít: Isten az Isten. Vagyis maga az Önazonosság. Nélkülözhetetlen. Létalap és létföltétel. Vele mindent lehet; nélküle - igazán - semmit. Szeretem az egyházat, mert Krisztusé, mert ő az. Ha lecsupaszítja magát, miközben megmarad kötelező pompájában, ha elviseli kirekesztettségét, de tovább énekel, ha hirdeti az igazságot, de könynyezve, még inkább szeretem. Az egyház komoly, de nem tragikus. Végigjárja örökös keresztútját, de nem árvul el, mert a legmélyebb titkából, a Föltámadásból meríti reményét. Szeretem mély, de nem súlyos töprengését. Akármilyen az egyház. Akármilyennek mondják, nem olyan. Olyan is, mégis más. Szeretem a szentségeit. Ezeket a jeleket, melyek források is. Ezeket a kirajzolt formákat, melyek helyreállítják a "húst" is. Ősi szavaik fölszabadítják az ember, s így a világ testi-lelki erőit, azt sugallva, hogy a Teremtésnek szellemi szerkezete van. Szeretem az egyház kiválóságait. Akik annyifélék, ahányan vannak. Az önkéntes engedelmességüket. Engedelmességükben a szív föltétlen szeretetét és az értelem élességét. Azt, hogy ezek a láthatóan is kiválók szentségi fogantatásuk révén, nem pedig esetről esetre engedelmesek. Szeretem, hogy bármelyikünk lehet kiváló, ha képes magát nagyon kevésnek tekinteni. Minthogy valóban nagyon kevés. Aki - mondjuk - csak tíz sékelt ér, érhet harmincat, hatvanat vagy akár százat is, de a tíz is sok. Mi ez? Ez a szabadság, ami az igazság következménye. Aki hisz, annak semmi sem lehetetlen, írja Szent Bernát. Mi, az egyház a világ legkevertebb, legvegyesebb népe vagyunk, s minél sokfélébb, annál "egyebb", minél mellőzöttebb, annál nemesebb. Isten - megmondta - jól érzi magát ebben a vegyes társaságban, mert ez a társaság szereti őt. Ha az ember valakit szeret, arról nem lehet vitát nyitni. Az ember azt, aki nincs, nem szeretheti. Akit szeretek, annak lennie kell. Vasadi Péter
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|