|
LencsevégA nyugdíjas éjjeliőr megint résre húzta az ablakfüggönyt. Visszafojtott lélegzettel figyelt. Amint azonban mozgást látott az egykori büfésor körül, nyomban a szeme elé emelte a nyakába akasztott messzelátót. A lencsét hol közelre, hol meg távolabbra igazította. Mert a félig lebontott épület kupacokban heverő tégláit hátulról is megközelítheti egy-egy előre lepénzelt teherautó. A messzelátó üvegmezején szinte megfogható közelségben látta a két Kocsondit. Az öregebbi szomszéd bicegve taposott a sárrá olvadt hóban, hogy aztán a terasszá előléptetett járdaszegély bokorágairól, majd a még épségben lévő ivópultokról lesöpörje a maradék havat. A fiatalabb - ahol a falaknak csupán egy része állt már - téglákat rakosgatott egymásra. A nyugdíjas férfi gerincén hirtelen furcsa borzongás futott végig, és a messzelátót szégyenkezőn visszacsúsztatta a hasa elé. Csend. - Én törvénytisztelő vagyok! - védekezett belül. - Közrendőrként sem hunytam be a szemem soha! - és a látcsövet az orrához támasztotta megint. A téglák puffanása megremegtette most az ablaküvegeket is. Aztán nagyot csattant mögötte az előszobaajtó. De az utcán lelassította lépteit. Először ellenkező irányba fordult, majd megkerülte a postát, hogy onnan közelítse meg a tetthelynek vélt büfésort. Egy autódaru kerekei alól sűrű sár fröccsent szét. Távolabb falelemek a levegőben, hogy az újonnan épülő házak soron következő emeltszintjére ereszkedjenek. A másik oldalon viszont a volt ivóterasz asztalait tologatták a szállítókocsi ponyvája alá. - Tehát: rakodnak! - állapította meg magában az éjjeliőr, és kárörvendőn felnézett a lakótársak csukott ablakaira. Megint teherautó-kerekek sercegtek a széttaposott havon. Aztán a meredek háztetők egyikéről olvadó latyak puffant a lába elé. Néhány másodperc múlva pedig hatalmas görgeteg zuhant a mélybe. A férfi ijedten húzódott a közeli kapu repedező boltívei alá. Valami lelkifurdalás is már-már arra késztette, hogy visszaforduljon. De végül továbbindult. Magasabbra hajtotta a kabátgallért, mintha zavarát akarná elejteni így. De lehet, hogy csupán a félig kész épületek között időnként felgyorsuló széltől óvta az arcát. Cipőtalpa alatt meg-megroppant egy-egy hártyás jégtócsa, egyszer-egyszer bokája is megbicsaklott a fagyott göröngyök egyikén. A toronydaru sodronykötele végtelennek tűnő húrként feszült a felhős mennybolt alatt. Az épülő háztömbök között a megbontott büfésor olyan volt, akár egy földbe taposott doboz. Letépett villanyhuzalok lógtak a levegőben, a még épségben maradt falrészekből csőcsonkok meredtek előre, és a szétfűrészelt tetőgerendák, mint kihűlt bordacsontok hevertek egymáson. A kifakult kerítéslécekre ráfagyott a hó. A volt ivópultok koccintóinak árnyékot adó gesztenyefa csupasz ágai most szürkén csillogtak a téli fényben. A feltúrt járdák alól hideg földszag áramlott. A hepehupás barázdák közelében csak bizonytalanul rajzolódott ki egy-egy kiforgatott fagyökér. - Jó napot! - biccentett az éjjeliőrre az idősebb Kocsondi. A nyugdíjas férfi arcán már nyoma sem volt az előbbi tétovaságnak. Nyakában úgy lógott a távcső, mint tétre fogadónak a futam előtt. Nem válaszolt. Élvezte, hogy szimatot fogott megint. Hiszen jó ideig akkor is számítottak rá, amikor korengedménnyel leszerelték. Mert nem holmi őre volt annak a raktárnak, hanem őrzője! A végeláthatatlan polcokon műszerek-alkatrészek ezreire vigyázott. Elég volt futtában átvilágítania a szállítóleveleket: rögtön felismerte, ha hamis! - és akaratlanul megmarkolta a messzelátót, akár a szolgálati pisztolyt valamikor. - Látom, a fia is dolgozik! - mondta. A másik megint bólintott egyet. Aztán csend. Csupán a daruk kattogtak-zúgtak, meg egy betonkeverő. Ha a ponyvával letakart tetőcserépkupacok közé besurrant a szél, felpúposodott, akár a vitorla. Gyufa sercent, majd a horpadt cigarettadobozt a bicegve lépkedő férfi felé nyújtotta. Az idősebb Kocsondi azonban tiltakozva felemelte a kezét. A nikotinos füst, meg a párás lehelet rövid másodpercre egymásba gabalyodott, hogy végül szétszakadozzon a levegőben. - Van róluk papír? - és az éjjeliőr a félig megrakott teherautóra mutatott. - Van! - válaszolt a másik. - Szóljak a fiamnak? - Dehogy, dehogy! - szabadkozott a törvénytisztelő, és most az orrán át engedte ki a füstöt. Egy ideig szótlanul nézték egymást. - Akkor viszontlátásra! - és a nyugdíjas a halántékához érintette ujjait, majd kényelmes lépésekkel megkerülte a félig már lebontott büfésort, miközben szakadt födelű notesza után tapogatott. Előhúzott egy lerágott végű ceruzát is. Egy óvatlan pillanatban pedig felírta a gépkocsi rendszámát. Egyszerre könnyűnek érezte magát belül. Mintha évtizedekkel lenne fiatalabb, úgy lépkedte át a pocsolyákat, fagyott göröngyöket. A lakásban rögtön a telefon mellé ült. Tárcsázott. De a körzeti ügyeletes mással beszélt szakadatlan. Hiába próbálkozott újra meg újra. Letette a kagylót. Az ablakokat motorzúgás remegtette most. A kátyúkba csúszott kerékabroncsok huppanása pedig szinte visszhangzott a lakás falai között. A nyugdíjas férfi ismét a függönyréshez lopakodott. Szeméhez emelte a messzelátót. Ezúttal emeletmagasból is sikerült leolvasnia a tilosban parkoló járművek rendszámát és egy tovaigyekvő, megrakott furgonét. A hául kilógó deszkák egyikén sem volt valamiféle stopjelző. Egyszer-egyszer átcsapott rajtuk a latyak. Ekkor váratlanul régi emlékek villantak fel benne. Az egyik, mintha kirajzolódott volna a homloka bőrén is. Mert a ropogós bankókat ő sem vetette meg annak idején. Elnézte, hogy az éjszaka leple alatt a rábízott raktár bővítésére szánt anyagokból eltalicskázzanak jó néhány zsák cementet, fürdőszobafalra való csempét vagy vízcsapokat időnként. A volt éjjeliőr torkában egy pillanatra elakadt a lélegzet. De aztán megrántotta a vállát. - Na és! - szaladt ki a nyelve alól nyeglén; majd az újonnan meglesett számokat és betűjeleket szintén a szakadt födelű noteszba írta. Néhány másodperc múlva újra tárcsázni kezdett.
Mensáros Zoltán |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|