Jegyzetlap

P. napok óta Mrávik nénire gondol. Nyolcvankét éves volt, amikor meghalt. Ötven éven át egyhuzamban szolgálta főtisztelendő E. bácsit az M-i plébánián. Ott kamaszodott P. Mrávik néni konyhája körül, de legalábbis élete boldog napjait töltötte a fűtetlen, szivarillatú folyosón igyekezve az emeletre meg vissza, az örökké káráló baromfiudvar közelében, a dombra futó szőlősben, a szederfák alatt. Mrávik néni - hogy, hogy nem, szerette őt. P. nem tudta, miért. Hogyan lehet egy ilyen szemüveges, tüskehajú, erős, de érzékeny, szótlan, de nagyokat rikkantgató, ide-odafigyelő s szaladgáló kamaszt szeretni?

Mrávik néni még szótlanabb volt, viszont mindig mosolygott. P. olykor azt hitte, nem is mosolyog, hanem úgy áll a nagy orra, a domborodó fölső ajka, a kissé pufók arca, a ráncos homloka; mosolyra van szabva ez az arc. Megállt P. előtt, egyik kezét nyújtotta a hátizsákért, a másik kezével meg már tette is le a bádogborítású konyhaasztalra az almás-diós lepényt: tudom, szereti, fiatalúr, egye meg csak gyorsan, súgta a fiúnak. Az meg nekiült a hokedlin, falatozott, s nézte ezt az árnyékos, a fekete sparhelt uralta, boltozatos konyhát, amelybe ívelt ablakon jött be a függönyök megszűrte fény.

Mrávik néni mindig főzött, sütött, szeletelt, vitte-hozta a fazekakat, a teli s megüresedett porcelán tálakat, lépegetett le a pincébe a hatalmas gerendafokokon zöldségért, borért, gyümölcsért. Mikor fölért, odaszólt P.-nek: finom volt? Meg se várta a választ, hunyorított egyet, s hajolgatott, kavart, hámozott tovább. A konyhai hulladékot papírba csomagolta, s P. kezébe nyomta: ez a tikoké. A tik az tyúk. P. ezentúl tiklevesnek mondta a tyúklevest, amin Mrávik néni jót nevetett, de hangtalanul. Nagy kópé maga, mondta halkan. P. kivitte a tikoknak valót, s csak úgy felhőzött körülötte a hirtelen baromfilázadás, röpködés, kiricselő futkosás. Szórta szét az eleséget, magot, kukoricát, gumóhéjat, taposták a szárnyasok a szandálját, ugráltak a kezéhez, meg is csipkedték rendesen. Aztán P. szaladt föl a szőlősbe. A drótkerítés faléces ajtaját belökte s visszanézett. Ott állt a húzós harangcsengő alatt, a vadszőlőlugas oldalában Mrávik néni. P. fölmutatta neki hóna alól a könyvet, a néni meg visszaintett: menjen csak, de harangozáskor aztán gyűjjön pontosan ebédezni!

Kora reggel, vagy inkább hajnalban, mikor már elcaplatott a magas kőkerítés alatt nagyokat bőgve a marhacsorda, Mrávik néni már talpon volt. Öt óra lehetett. Csöndesen motozott. P. az emeleti szobájában hallgatta a víz zúását, a vaslábasok súrlódó zaját, s ahogy behajlítgatta a spalettákat. Hat óra felé fehérpöttyös fekete flanelruhájában, hárász nagykendőjét jól föltolva a nyakába, kockás fejkendőben, nemeztalpú mamuszában elindult a templomba, kezében rózsafüzérrel meg egy vaskos, aranyos szélű imádságos könyvvel.

Egy reggel, amikor P. már nagyon messze kószált Európában, ha ugyan még ez a név illette meg ezt a földrészt 45 és 50 között, nem kelt föl többé az ágyából.

Imádkozzék értünk, Mrávik néni. Igen nagy szükségünk van rá.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu