Virágvasárnap előkészületei

J. atya legendáriuma

Abban az évben hosszú volt a tél. Közeledett ugyan a húsvét, ám itt-ott még mindig fehérlett a hó, s betegekhez menet J. atya csendes szitkokat morzsolva csúszkált az alattomos fagyásokon.

- Jövő vasárnap barkaszentelés - mondta szomorúan Matyi bácsi. Mert hát a szertartásokat komolyan kell venni, ha virágvasárnap, akkor barkaszentelés.

- Barka? Legfeljebb hóvirágot szentelhetünk. Honnan vesz barkát?

- Nem én vagyok a barkafelelős. Az a maga dolga!

J. atya aggodalmasan ráncolta a homlokát. Tudta, ilyesmiben hű segítője nem ismer tréfát. De honnan keríthetne barkát? Mégsem utazhat el melegebb tájakra. Bármerre járt, a kerteket fürkészte, hátha eltévesztette valaelyik cserje az időt. De nem. Hóvirágok fehérlettek, itt-ott előmerészkedett egy-egy kíváncsi ibolya, de a barkák nem mozdultak.

- Ünnepélyessé kell tennünk a körmenetet - így a képviselő-testület elnöke. - Ne terítsünk le szőnyegeket?

Ezt minden évben megkérdezte. Szerethette a szőnyegeket.

J. atya a fejét rázta. Inkább barka kellene. De ez ügyben innen sem remélhetett segítséget. Mint ahogy hittanóráin elhangzó kérdéseire is nemleges választ kapott. Ám csütörtökön váratlanul fölvillant a remény. Ámbár az a fiú, aki a félhomályban csatlakozott hozzá, nem a fehérlelkűek nyájába tartozott, J. atya mégis izgatottan torpant meg arra a közlésre, hogy ő bizony látott barkákat. Sokat! A telep végén a drótkerítéssel határolt árok partján.

- De oda nem szabad belépni - mondta az atya.

- Nem is kell. Tessék egy jó nagy ollót hozni, majd beügyeskedünk a drótok alatt.

Matyi bácsi hüledezve fogadta J. atya parancsát, melynek értelmében késlekedés nélkül ki kell szolgáltatni a csirkevágó ollót.

- Vendégségbe megy?

J. atya nem válaszolt. Magára kerítette a malaclopóját, kezébe fogta az ollót, és kísérőjével a telep irányába távolodott. Az emelkedő végén nagyobb sík terep volt, amely katonák gyakorlásának céljaira szolgált. Ezért határolta drótkerítés, melynek tekintélyét jócskán emelték a tilalmi táblák. De ők ketten fittyet hánytak ezekre.

- Itt vagyunk - suttogta a fiú. - Tessék lehasalni, és úgy benyúlni.

J. atya így is cselekedett. Nehezére esett a szokatlan helyzetben vagdosni, de tehetségéhez mérten azért nem működött eredménytelenül. Lelki szemei előtt megjelent az ünnepi szertartáson felhalmozott barkanyaláb, s Mayi bácsi meghökkent arca a zsákmány láttán.

Ám egy egészen más arc birtokosa magasodott előttük. Arra a felszólításra, hogy kezüket fölemelve kövessék, J. atyának nagyon melege lett. A komor katona előtt lépdelve a szenzációs leleplező cikk címét is olvasni vélte: Plébános - tilosban!; vagy - ez volt a rosszabbik -, Kémkedő pap a gyakorlótéren.

- Jelentem, két gyanús személyt fogtam, és őket előállítottam!

A jegyzetei fölé hajló tiszt gondosan szemrevételezte a gyanúsnak mondott személyeket. Az egyik gyerek, ez nem kétséges. A másik... hát az elég furcsa szerzet.

- Ezt a tárgyat elkoboztam - rabságba ejtőjük diadalmasan az asztalra helyezte a csirkeszeletelőt. A tiszten a döbbenet jelei mutatkoztak. Mit akarhattak ezzel? Kérdőn nézett J. atyára, sejtve, hogy tőle inkább várhat választ.

- Barkát vágtam - rebegte J. atya.

- Maga virágárus?

- Nem, kérem szépen, pap vagyok.

- És barkát akar lopni?

- Ez nem lopás. A szertartás elvégezhetetlen barka nélkül.

- Miféle szertartás? Valami szektás dolog?

- Nem! Virágvasárnapi barkaszentelés!

- A tiszt kis híján elnevette magát. Valljuk meg, a helyzet nem nélkülözte a szokatlanságot. Egy papnak mondott személy, egy gyerek és egy csirkeszeletelő olló.

- Nézze meg, tényleg barkákat vágtak-e!

- Jelentem, igen! Ez a személy benyúlkál a drót alatt és vagdosta a barkákat.

- Nem látta a tiltó táblákat?

- Félhomály volt. - J. atya válasza ugyan megkerülte a kérdést, de a megvilágításra vonatkozó közlése tényszerű volt. Közben már be is sötétedett.

A tiszt a tollával játszadozott. Papírlapot húzott maga elé.

- Hol van az állomáshelye?

- Az r-i plébánián. Én vagyok a plébános.

A tiszt most az üres levegőt bámulta. Gondosan kézbe vette a fehér lapot, és kétrét hajtotta.

- Engedje haza őket - mondta elfogójuknak, akit láthatóan elégedetlenséggel töltött el ez a befejezés. Már az ajtónál jártak, amikor utánuk szólt: - Ezt is vigyék - és az ollóra mutatott.

J. atya úgy osont szobájába, mint egy szellem. Nem szívesen kezdett volna párbeszédet a történtekről, amelyek kissé megviselték. Ám másnap mégis Matyi bácsi volt az első, akit megpillantott. Ágya mellett állt egy hatalmas köteg barkával.

- Egy katona hozta. Látja, mindig mondtam, hogy a Szentlélek nem hagy magunkra!

J. atya a szemét dörgölte. Arra gondolt, hogy a Szentlélek ezúttal egy bajszos tiszt alakjában jelentkezett.

Rónay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu