Zbigniew Herbert

Arles székesegyháza

Arles a XII. század végéig Provence tartomány fővárosa volt. A Saint-Trophime-székesegyház ama fénykor utolsó nagy alkotása. Ha azt állítom, hogy e székesegyház - Arles egykori dicsőségének tanújele - az európai építészet kincsei közé tartozik, még azt hihetnék, hogy valami óriási épület, és valósággal hemzseg a sok dísztől. Ezzel szemben a nyerskövek szürke csuhájában, a házsorok közé ékelve, olyan szerényen húzódik meg, hogy az ember elsétálna mellette, ha nem volna faragott kapuzata. Nem gótikus székesegyház, mely villámként hasít a látóhatárba, és minden környező épületen uralkodik. E katedrális nagysága az arányaiban rejlik, és mélyen a földben gyökerezik: alkatát tekintve zömök, de nem nehézkes. A román stílus - kiváltképp a provence-i román stílus - az ókor méltó gyermeke. Szilárdan bízik a mértanban, az egyszerű matematikai szabályokban, a négyzet és a statika bölcsességében. Nem bűvészkedik a kővel, hanem visszafogottan és ésszerűen használja föl. Az esztétikai élmény, amelyet ez az épület nyújt, annak köszönhető, hogy az egyes alkotóelemeket szinte lecsupaszítva látjuk, ezáltal az alkotás egész folyamatát nyomon kísérhetjük; képzeletben ízekre szedhetjük, majd újra összerakhatjuk kőről kőre, részről részre a szentélyt, amelynek olyan meggyőző és ellenállhatatlan az egysége.

A főkapu gazdagon díszített, de a sokféle faragást biztos kézzel fogja össze az építész, és rendeli alá az egésznek. A domborművek hullámokként emelkednek ki a nagy folyóból, ám sohasem szakadnak el a fő sodrástól.

A főbejárat fölött, a glória félkörében Krisztus látható. Angyalokból font vastag varkocs íveli körül. Majd az apostolokat ábrázoló fríz. Jobbra az üdvözültek körmenete, balra a kárhozottak sűrű tömege. Az oroszlánok hátára állított oszlopok közt a szentek láthatók, tekintélyük hierarchikus rendjében, akár függőleges sírtáblák. Mindezt a görög-római és a korai keresztény szobrászat ihlette. (...)

A székesegyház belseje békességet áraszt. A főkapu egyetlen ének a reményről és a félelemről, és az örökkévaló csend előcsarnokába vezet. A főhajó és az oldalhajók is keskenyek, ennélfogva magasnak látszanak - az ember mégsem érzi úgy, hogy a meredek vonalak a végtelenbe szöknének. A boltozatot teljes ív zárja le, akár egy szivárvány a tájat. A nappali fény alig-alig hatol be a falba vágott ablakon, a katedrális mégsem homályos. Benső ragyogása van, mondhatni a külső forrástól függetlenül.

A székesegyházhoz simuló kolostor közepén udvar. A tavacska méretű puszpángfakertet a kerengő szegélyezi. A XII. és XIV. század folyamán épült, ezért félig román, félig gótikus, de a román elem olyan hangsúlyos, hogy első pillantásra észre sem lehet venni a stíluskeveredést.

A míves rajzolatú árkádsor fölé a kolostor tonnás, lépcsőzetes tetője és a székesegyház tömör falai emelkednek. A józan ész szerint e környezetnek agyon kellene nyomnia a kolostor udvarát, elszívnia előle a levegőt, körbefalazott kúttá változtatnia. Megfejthetetlen, hogy az eleven kő mesterei miként varázsolhatták át ezt az apró területet ilyen bájos és könnyed kertté.

A kerengőt díszítő szobrok művészi értéke különböző, mindazonáltal akad közöttük néhány remekmű. Különösen a székesegyház első védőszentjének, Szent István diakónusnak, továbbá Gamálielnek (ő találta meg István ereklyéjét) és Saint-Trophime-nak a szobra. Az utóbbi szentnek szép, hajtincsekkel keretezett lapos arca, félig nyitott ajka, kerek és bölcs tekintete egy életre emlékezetünkbe vésődik.

(Zsille Gábor fordítása)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu