Nem teszünk különbséget magyar és magyar között

Beszélgetés a külföldön élő magyarok püspökével

Huszonkét esztendős volt Cserháti Ferenc, amikor VI. Pál pápa 1969. augusztus 15-én a Püspöki Kongregációra bízta a hazájuktól távol élők lelkipásztori szolgálatát. Egy héttel később ez a kongregáció kiadta az Instructio de Pastoralis Migratorum cura elnevezésű rendelkezést. Az 1980-as évektől aztán Irányi László és Miklósházy Attila püspökök ennek alapján szervezték a jobbára emigráns magyarok lelkigondozását. Nem volt könnyű helyzetük, hiszen a magyarországi hatóságok Moszkvához hű külpolitikája gátolta az összmagyarság egymásra találását és keresztény lelki gyökereink ápolását. Mindezek ellenére az említett főpásztorok és a külföldi magyar lelkészek, az egyes nyugati országok püspökeinek jóindulatával, olyan rendszert építettek ki, melynek révén a külföldön élő magyarok szinte mindenhol részesülhettek anyanyelvű lelkipásztori ellátásban. A külföldi magyarok püspökének munkáját eddig egy amerikai és egy európai megbízott segítette. Idén júniusban XVI. Benedek pápa azt a Cserháti Ferencet nevezte ki esztergom-budapesti segédpüspökké, aki közel harminc éve él Nyugat-Európában és ezentúl az MKPK megbízásából látja el a külföldön élő magyarok főpásztori szolgálatát, Miklósházy Attila püspök utódaként. 1996-tól Cserháti atya volt a külföldön élő magyarok püspökének európai delegátusa, tavaly óta pedig az MKPK megbízásából látta el ezt az öt kontinensre kiterjedő különleges szolgálatot. Terveiről és a migráns-lelkipásztorkodásról beszélgetünk vele.

A külföldre szakadt, migráns magyarok lelkipásztori szolgálatát mindig az ottani, helyi püspöki konferenciának kell ellátnia, karöltve a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciával. Kinevezésemmel helyreállt az a hierarchikus rend, amely a diktatúra éveiben nem jöhetett létre. Szándékom megtartani azt a struktúrát, amit Miklósházy püspök úr felállított, vagyis hogy Amerikában és Európában is legyen egy delegátusom, aki aztán az ottani püspöki kar megbízásából is szervezi a lelkipásztori munkát. Ugyanakkor jelenleg a németországi delegátusi kinevezésem Karl Lehmann bíboros megbízásából 2012-ig érvényes. Szeretném a pap testvérekkel megosztani a feladatokat, hogy így a munka gyorsabb és hatékonyabb legyen. A külföldön élő magyar és magyarul beszélő katolikus papok létszáma kettőszáznyolcvan. Közülük azonban csupán hatvanhárom tevékenykedik főállásban magyar szolgálatban. Harmincöten pedig csupán besegítenek a magyar lelkipásztori szolgálatba.

Hol lakik majd, és mit tart legfontosabb feladatának?

Egy vándor püspöknek a vándorlók között a helye. Utólag örülök annak, hogy amikor Nyugatra kerültem, egy kis időt én is egy határátkelő menekülttáborban töltöttem, így nagyon meg tudom érteni a külföldi magyarokat. Elsődleges feladataim közé tartozik, hogy Mindszenty József bíborosunk szellemében látogassam és hitükben, magyarságukban megerősítsem a külföldi magyarokat. A külföldi lelkipásztori szolgálat elválaszthatatlan a magyar kultúrát közvetítő szereptől. Magyarul beszélünk, élünk, magyarul imádkozunk, magyarul szórakozunk.

Erdő Péter bíboros úr említette tavaly, a külföldi magyarokkal történt találkozásakor, hogy napjainkban időszerűbb migrációról beszélni, mint emigrációról. Mi a különbség a kettő között? És melyek azok a sajátos szempontok, amelyekre a felelős lelkipásztoroknak figyelniük kell?

Óriási különbség van emigráns és migráns lelkipásztori szolgálat között. Az előbbi csak az emigránsokra szorítkozik, míg az utóbbi minden vándorlóra, és nem csak azokra, akik véglegesen elszakadtak a szülőföldtől, és fokozottan érzékenyek arra, hogy az a nemzet, amely befogadta, esetleg megkülönbözteti, nem tartja egyenrangúnak őket. Ezért nagyon fontos, hogy a nemzetek egymásra találjanak, és a határok egyre inkább átjárhatóak legyenek. A Szentatya által történt kinevezésem szimbolikus értelmű, hiszen egy sváb származású, Szatmári egyházmegyéből származó, német állampolgárságú magyar lett Magyarország első egyházmegyéjének egyik segédpüspöke. Hála Istennek, lassan elképzelhetetlen, amit például a mi családunk is átélt a II. világháború után: a nagynéném, aki apáca volt, Beregszászon rekedt, a pap nagybátyám Magyarországra került, és a csonka család Erdélyben maradt, miközben évtizedeken át alig találkozhattunk egymással. És sok ilyen eset volt.

A migráció újabb keletű fogalom, húsz-huszonöt éve kezdett meghonosodni. Beletartoznak a vándorlók, a vendégmunkások, a hajósok, a repülősök, a nomádok, a tanulók, a menekültek, a száműzöttek - amolyan gyűjtőfogalom. Az utóbbi években nagyon sok fiatal lepte el Nyugat-Európát: egyetemisták, kétkezi munkások, értelmiségiek. A migráns-lelkipásztorkodás nem könnyű feladat: itt utána kell járni a híveknek, és nagy a fluktuáció. A külföldön tartózkodó számára sokszor a pap az egyetlen bizalmas, akihez fordulhat. Rengeteg szociális feladatot is el kell végeznünk. Míg korábban használt ruhát, anyagiakat gyűjtöttünk, ma a tanácsadás, a hatóságoknál történő ügyintézés, fordítás, szállás- és munkakeresés köti le időnket. Münchenben vagy Kölnben nem olyan egyszerű diákszállót találni. A pap ilyenkor helyismerettel rendelkezik, és legalább útbaigazítást tud adni. Münchenben már évekkel korábban létrehoztam például egy úgynevezett Katakomba klubot, ahol az újonnan érkezettek találkozhattak a régiekkel, és ötleteket, címeket cserélhettek. Kanadából átjött még egy miniszter is, aki annak idején a kanadai bevándorlás lehetőségeiről tartott előadást missziónkon. Orvosokat hívtam meg, hogy tájékoztassanak a helyi szociális biztosítási rendszerről. A hatóságoktól is jött valaki, hogy a hivatali ügymenetre tanítsa az érdeklődőket. Ugyanakkor, a szociális munka mellett elsődleges feladatunk a hit továbbadása, bibliakörök, a cserkészet vagy a hétvégi magyar iskola megszervezése.

Mindezek nagyon sokszínű és sokrétű feladatok. Milyen támogatást adott mindehhez az erdélyi, túrterebesi családi otthon, ahonnan származik, ahol a papi hivatást kapta?

Nekem a szülőfalum nagyon sokat jelent. A mai napig igazi hátteret. Soha nem szakadtam el a szülőföldemtől, sem a Szatmári egyházmegyétől. Amíg édesanyám élt, addig különösen igyekeztem, ha csak pár napra is, hazalátogatni. Olyan családból jövök, ahol a testvérek összetartanak, szeretik egymást. Nekem nagy erőforrást jelent szülőföldem hagyománya, a szép, ízes, tiszaháti, Túr-melléki beszéd és szülőfalum jámborsága. Senki se létezhet gyökerek nélkül. És nekem ott vannak a gyökereim, amelyekhez ragaszkodom. Akármennyire igyekszik az ember, külföldön romlik a beszéde is, az idegen nyelv hatással van rá. Töltekeznie kell.

Tehát az Önök feladata az öszszetartozás tudatának ápolása, hídépítés országhatárok fölött. Hogyan fogadta a 2004. december 5-i népszavazás eredményét?

Mi Nyugaton nem teszünk különbséget magyar és magyar között. Számunkra egy magyar van, és nagy megütközéssel fogadtam annak a bizonyos népszavazásnak az eredményét, még ha sok tekintetben meg is értem. Nálunk, Nyugaton éppúgy oszlopos tagja az egyházközségnek az, aki Felvidékről jött, mint a vajdasági, az erdélyi, a kárpátaljai, vagy az anyaországi. Még azt a szót sem szeretem, hogy határon túli, mert mind egyformán magyar. Ráadásul meggyőződésem, hogy a kisebbségből jötteket mindig jobban fel kell karolni, mint azokat, akiknek sohasem kellett megküzdeniük magyarságukért.

Püspök úr 1982-ben szerezte meg a doktorátust Innsbruckban. Mi a szakterülete, amit a rendszerváltás után, gondolom, a gyulafehérvári szemináriumban is kamatoztatott, amikor a fordulat után ott tanított?

1979-ben kerültem Nyugatra. Frankfurtban kezdtem tanulni a jezsuitáknál, majd átkerültem Innsbruckba. Engem valahogy mindig vonzott a közvetlen lelkipásztori szolgálat, s amikor láttam, hogy a pasztorális teológia sokszor túlságosan elméleti síkon mozog, feltettem magamnak a kérdést: mi az, amit egy papnak különösen tudnia kell? Így lett a dogmatika a főszakom, mellékszakom az erkölcstan, választott szakom pedig a lelkipásztori lélektan. A diszszertációt egyháztanból írtam. A lelkipásztori életbe próbáltam átültetni mindazt, amit ekkléziológiából tanultam. Ennek lényege, hogy élő sejtek legyenek a közösségekben, és ha élő sejtek vannak, akkor kialakul az élő organizmus, szervezet is. Szent Pál is ezt hirdette, és én nagy örömmel, lelkesedéssel igyekeztem ezt Münchenben valóra váltani. Így aztán akkoriban huszonhét csoport működött a müncheni magyar egyházi községben, a bébi-mami körtől a szeniorok klubjáig. Külön csoportja van az értelmiségieknek, a menekülteknek, a cserkészeknek, hétvégi magyar iskola működik, bibliakör felnőtteknek és fiataloknak, volt sakk-kör, asztalitenisz-csoport, rózsafüzér-társulat stb. Így a csoportok tagjai a kereszt jele alatt találkozhattak a misszió épületében, és mindenki rájöhetett, hogy a plébánia nemcsak hivatalos helyiségekkel rendelkezik, hanem közösségi ház, egyházközségünk otthona. Sikerült elérni, hogy hétfőtől vasárnapig, délutánonként szinte minden órában foglalkozásokat tartottunk a plébánia helyiségeiben. Az volt a szándékom, hogy mindenki megtalálja az egyház kebelén a maga helyét. Azon fáradoztam, és ezt állandóan hirdettem, hogy a csoportok átérezzék: mi egyetlen, élő organizmust alkotunk, vagyis ha a fülem fáj, akkor a lábujjam is érezze, hogy valami nincs rendben. Az egyház közösség Istennel és egymással.

Püspöki jelmondata bizonyára ezt az elképzelést igyekszik megjeleníteni és áttenni a papi életbe...

Püspöki jelmondatom ugyanaz, mint a papi jelmondatom: Caritas omnia vincit - A szeretet mindent legyőz! Abból indultam ki, hogy ez engem több mint három évtizeden át kiszolgált. A Szentatya Deus caritas est enciklikája ugyancsak megerősített meggyőződésben: "A szeretet mindent legyőz". Jelmondatom Prohászka Ottokár püspök sokat idézett énekével is rímel: Hiszek a szeretet végső győzelmében. Mit is hirdethetnénk jobban, mi, lelkipásztorok, mint azt, hogy Isten szeret bennünket, nekünk pedig hinnünk kell ennek a szeretetnek a megvalósulásában. Sokszor úgy látszik, hogy mindenütt csak az erőszak győz, és mi elbizonytalanodunk a szeretet győzelmében, ezért szükségünk van a bátorításra, és hinnünk kell a szeretet, Isten végső győzelmében.

Németországban töltött lelkipásztori szolgálata során, gondolom, többször találkozott Ratzinger bíborossal. Milyen emlékeket őriz róla?

Az ő egyházmegyéjében szolgáltam, és Rómában is volt szerencsém találkozni vele, amikor néha felkerestem egyik kurzustársamat a Hittani Kongregációban. Felejthetetlen emlékem, amikor negyvenedik papi évfordulóján, Münchenben személyesen is köszönthettem Wetter bíboros kíséretében. Soha nem tudtam megérteni, hogyan nevezhetik őt egyes újságokban "páncél-bíborosnak". Rendkívül szelídnek ismertem meg, akiből sugárzik a lélek.

A külföldi magyarokkal bizonyára gyakran elzarándokolt Mariazellbe, ahova a Szentatya ezekben a napokban látogat. Mi Mariazell üzenete nekünk, magyaroknak?

A Mária-tisztelet gyermekkorom óta elkísér. Szülőfalum templomának védőszentje: Nagyboldogasszony. Boldog vagyok, hogy püspökszentelésem is a mennybe felvett Szűzanya napján volt Esztergomban. Nekünk, magyaroknak, de a délnémeteknek is Mariazell különleges lelki központ. Főleg azt követően, hogy Mindszenty bíborosunk átmenetileg ott nyugodott. Máriacellt Nagy Lajos királyunk tette azzá, ami. Máriacell nevét mi mindig "c"-vel írtuk, mert annyira magyar. Az Ausztriában élő magyarok minden ősszel elzarándokolnak oda, de Münchenből is többször felkerestük. Főleg a fordulat éve előtt Máriacell azt jelentette nekünk, hogy Szűz Mária palástja alá húzódunk, és ott keresünk segítséget, menedéket. A magyarok külföldön is máriás lelkületűek. Büszkén hirdetjük, hogy Szent István a Szűzanyának ajánlotta országunkat, és ezáltal talán mindenkinél jobban érezzük az égi édesanya pártfogását. Egyébként a bajorok is nagyon ragaszkodnak a Szűzanyához, ezért amikor Münchenben a püspökség engedélyével kápolnát építettünk, azt "Magyarok és Bajorok Nagyasszonyának" neveztük el.

Papp Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu