Három próféta

Provokatív nyitótárlat a szegedi Reök-palotában

Kondor Béla: Jó és rossz angyal

Századik születésnapjára képzőművészeti galériaként támadt új életre Szeged egyik csodája, a Magyar Ede-féle Reök-palota. A vízililiomos "lakószobor" a kilencvenes években átesett ugyan már egy látványos és a stílus bűvöletében fogant rehabilitáción (Koczor György-Fekete György), a szeszélyes art noveau remek mégsem találta meg igazi helyét a város életében: fövenypadon rekedt vízitündérként várta, hogy olyas látomások lebbentsék meg stukkóindáit, mint aminők a historizáló városképbe álmodták valaha, hogy aláereszkedve egy hajnali fuvalom karjából, önszépségében tetszelegve kibontogassa szirmait az alföld homokján. Rantal János, a legutóbbi rekonstrukció irányítója mindent elkövetett, hogy a letűnt nagypolgári élet tereit alkalmassá tegye a kiállítótéri szerepkörre, igaz, a lenyűgöző technika nem arat egyértelmű diadalt a palota eredendő, iparművészeti értékű közegében, amelyet az új funkció itt-ott juttathat csupán szóhoz, a kétkedők érveit gyarapítva: alkalmas-e efféle erős, kívül-belül érdeklődést provokáló építészeti mű a szerényebb testvérmúzsák alázatos befogadására? Mi tagadás: a nagy igyekezetben két ízben is felújított Reök-palota ez idő szerint legutóbbi feltámasztásában mintegy az egyedi dekórumok hivalkodása vette át az irányítást az egésznek nagyvonalú víziója fölött - éppolyan nagyotmondó vidékiesség "Európa legszebb szecessziós épülete"-képpen aposztrofálni az iszalag szőtte meseházat, mint amilyen "hínárhajánál fogva" előcibált kényszerképzet az építtető Reök Iván vezetéknevének kerékbe törése a REgionális Összművészeti Központ (REÖK) betűszó kedvéért, nyelvzavart generálva a Szegeden jól ismert családnév használatában, nem is szólva a "kultúrpalota" megnevezésről, amelyet semmiféle menedzsmentnek nincs joga elorozni Móra múzeumától: irodalmi védjegy az! S most lássuk a nyitókiállítást. Meghökkentő hármas: Francisco Goya-William Blake-Kondor Béla avatja képzőművészeti szentéllyé a Reök-palotát. Míg a triász középső alkotója korai szellemi előhírnökként hazatér a vizionárius képeitől is ihletett jugendstil térbe, két társa a rettenet elnémító szembesülését ígéri a látogatónak merő szépelgés helyett. A Szépség és fájdalom című nyitótárlat rendezőjétől, Papp Katalin művészettörténésztől kértünk - e helyütt meglehetősen áthallásos - szellemtörténeti kalauzolást.

- Horváth Róberttel és Tóth Ferenc Tiborral együtt gondolkodtunk el azon, mely alkotókat kapcsolhatnánk úgy Goya nevezetes metszetsorozatához, a Caprichos-hoz, hogy új kontextusba kerülve világosodjanak meg a kétszáz éves gondolatok. Goya sokrétű, kritikai fogantatású sorozatának mondhatni ellentéte William Blake felvetése, Kondor Béla pedig - aki egyes alkotásait éppen Blake-nek ajánlotta - a legvégső mélységig vitte az emberi jelenségekkel és léthelyzettel való kíméletlen szembenézést.

A tárlat Rilke első Duinói elégiájának sorát juttatja eszembe: "Mert hisz a szép nem más, mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk". Mindhárom alkotó válságkorszak tanúja, akár a mi korunk. Vajon a szépség csupán ezekben az átmeneti időkben határos a fájdalommal, vagy az emberi szépségtapasztalásnak eredendő eleme a rettenet?

- Mindkét fölvetés tartalmaz igazságot. Goya életében ez a sorozat alacsony példányszámban készült el, ám kritikus látásmódja még az inkvizíció figyelmét is a művészre irányította. Szembeötlő, hogy Goya ezúttal megrendelés nélkül dolgozott, megszállottan metszve az őt foglalkoztató ötleteket. A felvilágosodás szellemében fölismerte a sokszorosítási technikában rejlő lehetőséget, hogy minél többekhez eljuttassa üzeneteit. A polgárháborús, bomlás jeleit mutató abszolutista világ kritikája fogalmazódik meg a sorozatban hol a szatíra, hol az elborzasztás képi eszközeivel. Goya végül a királyi háznak ajándékozta a nyomólemezeket, így véve elejét a zaklatásnak, és paradox módon a királyi rézmetsző műhely adott ki időről időre egyet-egyet a 80 művet számláló sorozatból - az OSZK Szegedre hozott sorozata is ilyen, XIX. századi kiadás.

Úgy tűnik, az emberi emlékezetet, a lét alapértékei iránti érzékenységet időről időre fel kell frissíteni, és ennek egyik eszköze a bizarr, a már-már horrorisztikus. A felvilágosodás elmúltával a Goyánál még visszatántorító eszköztár is a romantika ponyvájára jutott. Kétszáz év elteltével búvópatak módjára bukkannak föl az ő üzenetei Kondor Bélánál, egy még ridegebb kor profetikus alkotójánál?

- Ezt látszik igazolni, hogy a Goya-sorozat éppen a romantika után, a realizmus korában élte meg legtöbb kiadását! A generációk váltakozásával áttevődnek a hangsúlyok, de a művészet szerepe, hogy kijózanítson, hogy magunkhoz térítsen, nem változik, csupán az új hangsúlyoknak megfelelő formákat keres.

Ez teheti sorsszerűvé a művész magára maradását, idegenségét a korral szemben, amelyben élnie kell. Újabb kapocs a kiállítás három alkotója között.

- Mindhárman megelőzték a maguk korát. Mindhárman érezték a társadalom alakulásának irányát, amit a hétköznapi ember képtelen észlelni. Goya víziói éppúgy az abszolutisztikus berendezkedés felszíne mögé engednek betekintést, mint Blake - látszatra ellentétes célkitűzésű - képi mitológiája, Kondor pedig egy kíméletlen indusztriális világban fogalmazza meg a maga éppoly kíméletlen kritikáját, amellyel szembenézve megdöbbenünk, mennyire érvényes a megváltozott politikai környezetben, a globális közegben is. Ők előre láttak! Mondanivalójuk akkor is elevenen érinti a szemlélőt, ha eredetileg csak a fölújított palota kedvéért lépett be az utcáról. Egyikük sem tűrte a megalkuvásokat, és ezt mi sem feledhetjük. Ez az anyag alapos, elmélyült szemlélődést feltételez, és akkor éri el a célját, ha maradandó szellemi hatást vált ki a látogatóból.

Marton Árpád

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu