A gyerekkor sűrűje

Négy nyírfa jelzi a bokros aljban: itt állt egyszer egy fiatal nyír, az elődjük. A közelében vadrózsabokor meg galagonya, már vénülőn az ágak, de a hirtelen-nyár feketére meg tűzpirosra érlelte gyümölcseiket. A kelleténél egy hónappal korábban. Bandukolok a bukó nap sápadó fényében, amely rövidesen lángvörösen verdesi a sűrűséget, hogy rubinjaival ékesíthesse az ágakat. Lentebbről jöttem, vaddisznóátjárós erdőrészletből, ahol vadonatúj magaslesen tájékozódtam: mi maradt a vakmeleg nyári hetekből? Sok perzselt fa, meg néhány behorpadt hasú süldő vad, vadászoknak sem örömére...

A nyírfák ismerősen integetnek. A négy nyír. Az egyiknek dereka kissé megroppant, de állnak egymás mellett, mint a mesében, vagy balladában a kápónavirágok.

Akkor volt a legkisebb a negyedik gyerek, amikor még a fiatal nyír állt itt, amely a következő évben kapuként hajolt át az ösvényen, és súgta: Nyitva van az aranykapu, csak menjetek rajta... Négyhónapos kisfiam a nyír alatt aludt a vadrózsa közelében - hordozható, könnyű székecskében. A látvány a festegető napfényben, erdők végtelenségében maga az élet születés-rejtélye, amelyről a népdal ezt mondja: Nem anyától lettél, rózsafán termettél. Szagos müge-tömjén illatozta, meg kék színű sziszvirág környékezte a tisztást, napvirág is nyílott azon a nyáron bőségesen...

Az erdei idill, a másik három gyerek csivitelése, feleségem mindig biztos tekintete a mitévőkre nekem a megnyugtató tudat volt: mi vagyunk, még a pálya elején, ahol az ilyen ösvények a csendes kikötők; messzi emelt, meghitt magasságban a derű, és elfogadtatta: nem csupán a reggeli, hanem a nappali fák is erősek...

Akkor alvó kisfiunk azóta felnőtt, de a "gyerekkor sűrűje" mintha tovább kísérné, és ez a jó.

A négy emlékeztető nyírfánál arra gondolok: az alkonyati fák is lehetnek erősek, a régi hang ugyan már visszafogott, a látás lazult, de egy-egy ilyen pontját az útnak nem lehet elfelejteni, miként a magas ég csillagait sem.

Kövek és fák. Ha figyelemmel pásztázod az útba eső erdőrészleteket, érzed igazán, mennyire egységes a világ. Ahogyan hit, tudomány, művészet nem szakíthatók el egymástól anélkül, hogy a lélek ne sérülne, a völgyjáratban is egymást keresik kövek és fák; nélkülük nincs a helynek szakralitása. Mert mi egy kő? Ott hever évmilliók óta, ahová a vulkánerő lökte, merevítette, s legfeljebb az idő beavatkozó karja tovább mozdította csuszamlással, vízzel, széllel. Most bükkfa szorul hozzá, faital, szőke kérgű bükk, mintegy belenőve a vasizmú andezitbe. Legalább így látod, de közelről lehet másként: a hatalmas kőelem támasztja a fát, ne dűljön ki orkános időben. Vélnéd elemek vetélkedésének a látványt: ki kit - illetve mi mit akar kiszorítani? A fa győz meg: testvéréül született a kőnek, tehát kölcsönös a kapaszkodásuk. Mégis: az élő a győzedelmes, az éveken túljutó, még ha évmilliók nem adatnak is neki. Talán a kő azért van, hogy emlékeztessen: fát dajkáltam, nem többlet-létemmel, hanem kő-lényegemmel, ami a világ szerkezetéből nem hiányozhat, hogy megmaradjon rajta a teremtés boldog nyoma, és a visszahívásé. Goethe írja: Kezdet és Vég halhatatlan / egység, fond csak össze, fond! / Röppenj tova még gyorsabban, / mint ők, te a tárgyakon!

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu