"Az élet szép, tenéked magyarázzam...?"

Bécsi beszélgetés Johan Bothával

Lehet, hogy a jelen és a jövő egyik legnagyobb tenorja, a dél-afrikai Johan Botha talán nem is ismeri a világ legszebb szerelmes vallomásainak egyikét, mégis teljesen annak szellemében él. A joviális, tréfálkozó, szívesen nevető mackó egyszerű, minden allűrtől mentes, békés művészegyéniség. "Mindenevő", aki az olasz és a német operairodalomból kedvére válogat, és egyformán magáénak vallja azt. Amit rendezője kér, zokszó nélkül teljesíti, nem firtatja, van-e értelme vagy sem, ha pedig "csak úgy" küldik színpadra, magától is kitalálja, mi a dolga. Engedelmessége a művészet iránti szívügy, beosztással él, nem kíván többet, mint amit az élet magától nyújt. Igaz, hosszú távra tervez: "Azt éneklem, amit szeretek, nem sietek, még közel hetvenévesen is szeretnék színpadon állni."

A bécsi Staatsoper legfiatalabb magánénekese zeneszerető szülők gyermeke. A család esti programja heti egy-két alkalommal a zenehallgatás volt. Botha tízéves korától énekelt, szülei házi parancsba adták, nem tűrik, hogy bárki is csendre intse fiukat, hadd gyakoroljon. A mama másban is katonás volt, egyszerűen meghívta a vendégsereget, a menyaszszonyt és szüleit, és fiára parancsolt: most pedig esküvő lesz. Azóta a művész két iskolás fia már a bécsi dialektusban gyakorolja magát.

A németországi operaházak jó talajnak bizonyulnak fiatal énekeseknek, akik bátrak és merészek, kipróbálhatják erejüket: Botha a bayreuthi fesztivál kórusában közreműködve tört be Európába, ahol 1990 óta lakik. Fontosabb repertoárszerepei: Idomeneo, Florestan, Lohengrin, Walter von Stolzing, Enzo, Otello, Rodolfo, Pinkerton, Cavaradossi, Calaf, Turiddu, Canio, André Chenier... Európai debütálását a cataniai Teatro Belliniben, nemzetközi betörését a párizsi Opera Bastille-ban, Wagner-hódítását a bécsi Staatsoperben ünnepelte. Legnagyobb személyes sikerét a Lohengrinben érte el a Metben, kedvenc szerepe a Don Carlos, jelenleg Siegfriedet tanulja, a "jövő zenéje" pedig Trisztán.

Miért váltott baritonról tenorra, és az olasz szerepkörből miért kirándul egyre gyakrabban a német opera berkeibe?

- Dél-Afrikában végeztem tanulmányaimat. Az ország szegény, egy olasz operát könnyebb kiállítani, mint egy díszletigényes Wagnert. A C-s tenor-szerepekben otthonos vagyok, ha akarom, még a magas D sem okoz problémát, első idegen nyelvem pedig az olasz volt...

A hangjára leginkább a hajlékonyság jellemző. Igazi bel cantóként interpretálja Lohengrint is...

- Wagner eredetileg nem ordításra írta szerepeit. A legtöbb Wagner-tenor hangmennyiségével akar imponálni, miközben nem veszi figyelembe a szerző kéziratának számtalan útmutatását. De Verdi Otellójára is utalhatok: két rész kivételével, amikor a mór emóciói elérik a csúcspontot, a szerep szinte végig visszafogott piano. A karmester személyes ambíciójánál is sokkal fontosabb a zeneszerző tiszteletben tartása.

Mivel éri el hangjának selyemfényű ruganyosságát?

- A napi két-három órás beénekléssel, skálázással, amikor az emberi hang szinte valamennyi regiszterén begyakorolja magát az énekes, még a szopránon is. Ha kollégák hallják, kíváncsian kukkantanak be a próbaszobába, vajon ki a még soha nem hallott szoprán. Elég szép a hang, milyen hát a kinézet? Megdöbbentésükről garantáltan gondoskodom! De félre a tréfával, nagyszerű tanárom volt, egy cseh menekült énekesnő, aki Pretoriában azzal kezdte, hogy egy nyers tojást nyomott a számba, miközben hosszan magyarázott. Mivel utálom a tojást, főképp nyersen, akaratlanul is elővigyázatos szájtartást és gégeállást vettem föl, ami a hangképzésben rengeteget segített.

Miért kedvencek kedvenc szerepei?

- Radames azért, mert míg nyilvánosan ünneplik, a mellékszobában szerelmével lehet légyottja, Stolzingi Walter azért, mert Christina Mielitz modern hippit csinált belőle - ha már nem lehet lovag, aki kardot ránthat, a szerelméért énekelni sem restellő neopolgár "új céhtáblaként" embernagyságú hárfával jelenik meg a színpadon; friss és szellemes ötlet, Carlos pedig azért, mert Posának oly szeretnivalóak az eszméi és gyönyörűségesek a melódiái...

Mit tart a modern rendezésről?

- A rendező dolga, hogy szőröstül-bőröstül magáévá tegye a darabot. Feladata, hogy énekesével legalább egy alapkoncepciót közöljön. Szerencsétlensége, hogy előtte már mindent feltaláltak. Kínlódik, hogy valami újat nyújtson. Szerencséje, ha ez némileg sikerül is neki a történet meghamisítása nélkül.

Több olyan Wagner-szerepet énekelt már lemezen, amelyet színpadon még nem...

- A stúdió steril körülményei abszolút koncentrációt tesznek lehetővé, de meg is követelik, hogy az énekes csakis a hangja eszközeivel dolgozzék. Annyiszor ismételsz, ameddig a lemezcég türelme tart. A színpadon ott van a játék lehetősége, és egy rossz mozdulat esetén a sérülés veszélye. Egyszer a Mesterdalnokok hatalmas hárfája mentett meg, amikor a színpadtechnikus által tévesen lehívott csillár majdnem agyonütött. Wagnernek tehát adósa lettem!

Következő álma?

- Tannhäuser - 2009-ben Ioan Holender igazgató barátom búcsúztatására. De, hála Istennek, már 2012-14-et is tervezem!

Reviczky Katalin

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu