Szentírás-magyarázat

Amikor imádkoztok...

Évközi 17. vasárnap - Lk 11,1-13

Az ima egyidős az emberiséggel, és egyidős a vallással. Minden vallásnak megvan a maga imája, imarendszere. A Bibliában is számos imát találunk, sőt, Lukács evangéliumára különösen jellemző, hogy kedveli az imákat. Jézust több alkalommal mutatja imádkozó helyzetben, és a kiemelkedő személyiségek - mint Zakariás, Mária, Erzsébet, Anna próféta asszony - örömüket, reményüket imában fejezik ki. Mindezek közül a legismertebb a miatyánk.

Ezzel az imával is különböző változatban találkozunk az újszövetségi Szentírásban. Máté és Lukács evangéliuma nem ugyanazt a szöveget közli. A lukácsi változat öt kérésből áll, szemben a Máté-féle változat hét kérésével. Mindkét formula az Atyához szóló fohásszal kezdődik, melynek része Isten bensőséges megszólítása. Úgy tűnik, Jézus arra buzdít, hogy Istent inkább családtagnak tekintsük, mint távoli, félelmetes idegennek. Jóllehet az Isten és az ember kapcsolatának érzékeltetéséhez nem lehet földi modellt találni, mégis az emberi atyaság és a fiúság áll leginkább közel ehhez a kapcsolathoz. Az így emberközelben érzett mennyei Atyához intézett kérések között az üdvösség rendjére, az egyén és a hívek anyagi, valamint lelki javaira vonatkozó kérések sorakoznak. De szerepel benne a jó és a rossz választásának zavarára, a kísértésre vonatkozó kérés is. Ezek a kérések átfogják az ember egész életterét, nem szűkülnek le csak túlvilági vagy e világi gondokra. Aki a miatyánk kéréseit imádkozza, abban felébred a vágy a teljes emberség iránt. Aki így imádkozik, az Isten teremtő szándékával egyesíti vágyait.

Mindegyikünk imája jól tükrözi lelki fejlődésünket, leírja szellemi, lelki horizontunkat. A különböző vallásokban egyaránt előfordul, hogy az ima egyetlen mondatot vagy kifejezést ismételget csupán, és ezzel a monotóniával elbódítja az embert, leszűkíti gondolkodását, monomániássá teszi az imádkozást. A fanatizáló imák mindegyike ilyen. Ezek hatására az ember elveszíti azt a nyitottságot, amely vele született képessége, és amely emberségének megfelel.

Sokat írtak arról, hogy a kereszténység legfontosabb imája nem azonos szöveggel került bele Máté és Lukács evangéliumába. Ennek elég bonyolult hagyománytörténeti okai vannak, de egyvalamit kétségtelenül állíthatunk. Az ókeresztény egyház ebben az időszakban még szilárd kötöttség nélkül őrizte Jézus imádkozó hagyományát. Nem azzal a görcsös azonosságtudattal, amellyel a farizeusok vagy a szadduceusok, akik olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak a kötött formáknak. Az evangéliumok hívő közössége Jézustól megtanulta az imádkozás művészetét, és a saját szavaival adta vissza a Jézustól tanultakat. Nem formulát tanultak, hanem imádkozó magatartást.

Néhányan elismerik: az embert formálják a maga által használt szavak. De a modern ember néha megfeledkezik a leginkább embert formáló szavakról, az imádság szavairól. Mai magyar nyelvi kultúránkban elsekélyesedtek az imádság szavai. A tanult formák - gyakorlat híján - elfelejtődtek, imáink, ha mégis megszólalnak, sok esetben pillanatnyi szorongásainkat tükrözik, és nem nyílnak meg a jézusi imapedagógia tágassága felé. Így aztán nem sokat segítenek nekünk: magunknak imádkozunk, és nem az Isten nevét akarjuk megszentelni. Magunknak kérünk, és nem az üdvösség művét akarjuk előbbre vinni. Ezért tanulhatunk sokat Jézus imájából, amely megőrizte az ember földi és égi dimenzióit, hogy minden szorongásunk ellenére el ne feledjük, két világ polgárai vagyunk.

Benyik György

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu