Hangulatjelentés

Lakásirodalom

Nem tudom, Önök hogyan vannak vele - én otthon nagyon sokat hallgatom a rádiót. Ezt az is indokolja, hogy szerencsére nincs televízióm. Teszek-veszek a lakásban, térülök és fordulok, és közben szól a közszolgálati adó, jelesül a Kossuth vagy a Bartók. S mert mindkettőn naponta sugároznak élő irodalmi műsorokat, illetve archív felolvasásokat vagy hangjátékokat, hát elmondhatom: szabályosan napi szellemi táplálékom a literatúra.

Hanem tovább is van, mondom még: az idők során észrevettem valamit. Azt, hogy a lakásom bizonyos pontjain, bizonyos cselekvések közben hallott mondatok kisajátítják a helyet és az időt. Önkényesen beköltöznek egy-egy zugba, és örökös lakhatási jogot követelnek maguknak. Például emlékszem, hogy egyszer, kora délelőtt éppen holt hajszálaimat gyűjtögettem lepedőmről a galérián, amikor a rádióban egy Gergely Ágnes nevű költőnő kijelentette: "Sohasem szerettem az inkonkrét dolgokat." Pontosan e szóval mondta: inkonkrét. S azóta megfigyeltem, hogy valahányszor hullt hajszálaimra pillantok a lepedőn, mindig e mondat jut eszembe, és önkéntelenül elgondolkodom rajta - vagyis saját viszonyomról a nem tényszerű, kézzelfoghatatlan dolgokhoz.

Ha a konyhaasztal bal sarkánál ülve a kredenc tetejére nézek, máris Csoóri Sándor bölcs megállapítása ugrik be, amelyet pontosan ebben a testhelyzetben hallottam, egy éjszakai adás során: "A Kádár-korszakban az volt a jelszó, hogy nehogy bármit is mondj, mert még valami baj lesz belőle. A rendszerváltás óta pedig az a jelszó, hogy nyugodtan beszélj csak, amit akarsz, úgysem történik miatta semmi. És ez az utóbbi változat, ha lehet, még nyomasztóbb és embertelenebb." E nyilatkozata óta eltelt vagy hét év, és mégis: mintha most is itt csengenének a szavai. (És most is milyen tragikusan időszerűek...)

Egy alkalommal, amikor lengyel málnaszörpöt töltöttem karcsú üvegpohárba, bizonyos Háy János nevezetű író azt mondta: "Középiskolai éveimben tanáraim számos rossz jeggyel igyekeztek jó útra téríteni." S azóta: lengyel málnaszörp + karcsú pohár = Háy János. Fürdőkádam tisztítása közben, nyáresti órán Cervantes halhatatlanja, a Don Quijote szólt, egy régi hangjáték ismétléseként. Igen, máris tudható, a kádsikálás egyenlő Bodrogi Gyula narrátori hangjával a búsképű lovag kalandjairól. És nem kizárólag kora este, de úgy általában, történjék ama kádsúrolás akár reggel vagy délben.

A rádió hangtára nagy kincsesbánya, olykor kivételes felvételek is előkerülnek belőle. Éppen port törölgettem az ablakpárkányról, amikor Füst Milán olvasta fel visszaemlékezését első találkozásáról Karinthy Frigyessel. Portörlés párkányról = Füst + Karinthy csuparánc, viseltes cipői.

Nem tudom, vajh´ helyes-e ez, mármint hogy ennyi kötődés közepette élek. Pavlov professzor kutyái a csengőszó hallatán rögtön a vacsorára gondoltak - s tessék, rajtam pedig tucatnyi irodalmi reflex figyelhető meg. Az is egyértelmű tény, hogy a műfordító, aki heteken-hónapokon keresztül egy-egy idegen szerző művének magyarításán dolgozik, szabályos együttélést folytat az illetővel. Hiszen minden napszakban vele és rajta töpreng, éjjelente ágya szélére készíti, még a legbizalmasabb helyekre is magával cipeli. Otthona minden négyzetméterét megnyitja előtte, tudata minden szegletét. De az, hogy valaki több tucat ismeretlen ismerőssel lakozzék együtt? Helyes-e ennyi emberrel, ennyi gondolattal osztozni?

Amúgy tévénézőként sem járnék sokkal jobban - sőt. Dobozt ha bámulnék, egyetlen este során kétes reklámfigurák, botránysztárocskák és akcióhősök tucatjait szabadítanám be a lakásba. Olyan alakokat, akiket kényes ívben kerülnék ki a járdán, ha szembejönnének velem. Akkor már inkább Karinthy és a búsképű lovag, ha választani lehet. Persze nem tudom, Önök hogyan vannak ezzel...

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu