Homíliavázlat

Tanuljunk imádkozni!

A mai evangéliumban Jézus iskolapadba ültet minket, és imádkozni tanít. Egész életünkön át tart ez a tanulás. Szent Ágoston írja: a szüntelen vágyakozás Isten után - ez valójában nem más, mint szüntelen ima. Tehát minden az Isten utáni vágyakozással kezdődik. Vágyakozzunk tehát a meghitt és mély kapcsolatra Istennel, és biztosak lehetünk benne, hogy ő még jobban vágyakozik utánunk!

Sokszor kérdezik: melyik fontosabb, a szöveges vagy a spontán szavakkal elmondott ima. Mindkettőre szükség van, az adott pillanatban nyilván az a fontosabb, amely éppen akkor átmelegíti a szívet.

Az ima néha azért "nem megy jól", mert az imádkozó valóban nem találkozik Istennel. Csupán kötelességszerű tevékenységet végez, úgy imádkozik, mint aki "teszi a dolgát". Pedig az Atyának az fájhat a legjobban, ha gyermekei csak az ajkukkal tisztelik, de szívüket kispórolják a vele való kapcsolatból.

Szívből kell imádkozni: teljes szívemből és minden erőből. Ha ez (még) nem megy, akkor legalább vágyakozzunk rá, és kérjük Isten kegyelmét, hogy teljes szívvel imádkozhassunk. Ő ugyanis meg akar ajándékozni minket a szív imájával.

Érdemes a mai evangélium kapcsán azt is megvizsgálni, hogy ki áll az imádkozás középpontjában. Magamat keresem benne, vagy pedig Istent?

Fontos-e számomra, hogy mit érzek: megkönnyebbülést, békét, megnyugvást? Sokszor ugyanis ezeket keresem - amelyek az ő ajándékai -, de nem magát az ajándékozót, az Istent. Ugyanakkor engednem kell, akkor és úgy ajándékozzon meg, amikor és ahogyan akar. Ő a legjobbat akarja, és azt is tudja, hogy nekem éppen akkor mire van leginkább szükségem.

Isten sokszor a hallgatásával tanít. És ezzel a megállapítással el is érkeztünk az imádkozó ember gyakori, fájdalmas tapasztalatához: kértem Istent, de ő nem hallgatott meg. "Pedig még böjtöltem is, és befizettem az egyházi adót..." Ha úrrá lesz rajtunk ez az érzés, akkor alighanem az istenképünkkel van baj. Ez esetben ugyanis Isten olyan számunkra, mint valami "segédmotor" vagy alkalmi beteglátogató, akit akkor veszünk igénybe, amikor kifejezetten szükségünk van rá. Akitől nem a teljességet várjuk, hanem életünk általunk elképzelt menetének kiteljesítését.

A mi Urunk a hallgatásával is nevel. Ő mindig többet ad, mint amit kérünk, várjuk csak ki türelemmel. Ismerős lehet az egyszeri ember imája: "Adj, Uram, türelmet - de azonnal..."

Visszatérő problémánk, hogy imádság közben elkalandozunk, esti imánkba esetleg belealszunk. Ez utóbbi miatt ne kárhoztassuk magunkat - mégiscsak más, ha a napunk utolsó gondolatai Istenhez és nem a televízióhoz kapcsolódnak. Persze, ha minden imám alvással végződik, az már komolyabb rendezetlenségre utal az életemben. Ha elkalandoztam az imában, érdemes visszatérni oda, ahol még megtapasztaltam az Úr közelségét, anélkül, hogy magamat elmarasztalnám - mert Isten sohasem marasztal el engem.

Az ima Isten műve, nem jól-rosszul elsajátított imádkozási technikák alkalmazása. Ezért nem fontos, mi "történik" az imában, vagy hogy sikerült -e "jól" imádkoznom. Nem az érzelmeim a mutatói a hiteles imának, hiszen az csak a felszín, és ezáltal önmagamat állítom az imádságom középpontjába. A kulcs tehát, hogy vágyódtam-e utána, "akit szeret a lelkem".

A legalapvetőbb magatartás az ima elsajátításához, hogy beismerem: nem vagyok Isten, átadom neki az irányítást. Ha imáimban meg tudok nyílni, akkor ő be tud lépni az életembe, és átformál engem.

Gáspár István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu