Czigány György

Tíz mondat a trieszti öbölről

Nem tudom pontosan elmagyarázni, mit akarok Duinóban. Filmet forgatni a kastélyról, persze elmondatni az ifjú Carlo Alessandro herceggel, hogy dédanyja miért hívta ide Rilkét, s egyáltalán, szólni valamit a Duinói elégiákról ezen a helyszínen, Maria von Thurn und Taxis (Della Torre Tasso) termei tövében.

Azok ott fenn Rilke ablakai. A sarokszobában lakott. A szakadékos, hatalmas kert növényalagútjai végén mélykéken világító tengerdarab csap föl fényeivel, hogy fönn kigyúljon az angol pázsit, az allék, virágágyak, futónövények, díszbokrok és fák paradicsomi gazdagsága.

Megvan az a kettős törzsű olajfa is, amelynek remegését tüdejében, szívében éltette tovább Rilke: "teste bizonyos fokig lélekszerűen viselkedett" - "úgy rémlett, mintha a fa belseje alig-alig érzékelhető rezgéseket továbbítana hozzá!" Támaszkodott az olajfa törzsének. Ez a sejtfalak, a gondolatok, a vágyak, az emlékek lüktetése, vibrálása? Mint Ottlik Géza regényében az a dunai hajó, melynek súlyos nyugalmáról szólnak a regény befejező sorai, megidézve ezt a szerző által soha nem látott trieszti öblöt is. A hajó is idetartozik tehát, amelynek "egész teste finoman, szakadatlanul, tetten nem érhetően remegett".

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu