Egy nagy magyar író vidéki csöndben

Kilencven éve halt meg Tömörkény István

Meg-megkérdeznek olykor, kit tartok a legnagyobb magyar írónak. Tömörkényt - felelem ilyenkor. Válaszom hallatán legtöbbször őszinte csodálat ül a kérdező arcára. Vidéki író, kismester a körakácok és a csöndes darvadozások álmatag Alföldjéről, egy elporlott, régi világ szavakba szedegetője. Tolsztoj csodálta műveit. Mégsem ezért felelem, amit felelek. S csak kisebb részben amiatt, mert éppenséggel szegedi író volt.

Tömörkény István (Nyilasy Sándor festménye, MFM, fotó: Dömötör Mihály)

Elbeszélő. Kire illenék jobban e szép szó, mint a ceglédi vendéglős fiára, aki porladó csontleletek és fakult botanikai nyomatok, hallgatag, aranyos táblájú könyvsorok fala közt írogatta ezernyi csöndes tűnődését a napisajtó porladó papírjára, fakuló betűket sokszorozó ólomprés alá sohasem fakuló sorokat? Pedig alig is van neki elbeszélni valója! Valami csip-csup pásztori eszmecsere. Pipázó öreg csősz a kinti világból: nézi hunyorított szemmel, mint áldoz le a nap - a napja. Tanyasi mostoha kis Etal, akinek a halála sem nyom épp többet a latba, mint hogyha megéli a fölcseperedett Etalok és Tónik egész élethosszát. Sötét hajnalokon Jancsik, Pisták, Miskák, Klárák, Viktorok, Pannik küzdenek a derékig érő hóval, hogy a tudás lángjánál melegedjenek: legtöbbjük sorsát, tehetségét majd elnyeli nyomtalanul a homok. Kicsi, durván összerótt koporsók, lehajtott fejű, kevés szóval élő külső öregek. Vagy egy fáról egy alvó tyúk robajjal lebukik, s egy kutya megugatja. Jelentéktelen csekélység mind valamennyi. De hallgassuk csak a szavak muzsikáját! A Házásás közben leírását. Zeneibben; érzékletesebben nincs a világon író, aki egy tájat megörökített volna. A tanyavégben, ez a sebőkhögyi noktürn! Tanulmányokat írhatni mikrovilágáról. De Tömörkény nem teszi ezt: "csupán" az egyetemes élményét szövi egybe apró tények százaiból. Tőmondatoknak, egyszavas jellemzésnek van-e nagyobb mestere nála? De akad-e, aki többféle árnyalatát ismerné madárhangnak, árokparti füvek zizegésének, éji neszeknek; regebbi hunyorítását a csillagok parazsának? Írt-e Csehov eseménytelenebb novellát, mint Azest leszállt - és rajzolta-e teljesebb képét az emberi létnek mégis? Zolaibb részvéttel jegyezték-e valaha leltárát halk, szomorú életeknek? Van-e még írónk - van-e még? -, akinek világa ennyire etikus - elkötelezett! -, mint az övé?

Sokan tanultak tőle, sokan tisztelték, még többen szerették. Az irodalmi búvópatakoknál fontosabb mégis, mit kaptunk tőle mi magunk. Tömörkényt olvasva hazaérünk. Haza a beszédes, lelkes természet tagjai közé, haza a földszagú köpönyegben, komótosan ballagó élet nagy nyájába, haza az éjben fehérlő homokútra, amely a jegenyéken túl a csillagok reszkető fényébe vész.

Marton Árpád

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu