Madarak a Hortobágyon

Az Európában egyedülálló, nagy puszta sajnos messze esik Budapesttől, nem kereshetem fel olyan sűrűn, mint szeretném, de azért néhány alkalommal minden évben ellátogatok oda. A Hortobágy madárvilága hihetetlenül gazdag. Látszik ez már a 33-as útról is, ahol a mindkét oldalon csillogó belvizek felett mindenütt fehér szárnyú szerkők röpködtek. Ez a keleti elterjedésű, szép madár hazánkban általában kis számban, és csak a Dunától keletre fészkel, de az úgynevezett vizes években, amilyen az idei is, akár több ezer pár is megtelepedhet. Nagy örömére a nyugat felől idelátogató, madarak iránt érdeklődő turistáknak.

Ragyogva sütött a nap, már kora reggel meleg volt. A magasban pacsirta énekelt, nem messze kék vércse szitált, lebegett egy helyben, távolabb hófehér kócsagok álltak mozdulatlanul. A napot az óriási kiterjedésű halastavak mellett töltöttem. A gátakról, de bármelyik megfigyelőtoronyból széttekintve mindenütt madarakat láttam. Kis hallal vagy rovarral a csőrükben fattyúszerkők repültek át a gát felett. A telep felé igyekeztek, ahol éhes fiókák várták őket. Feltűnően sok volt a vörös gém. Egyik tóról a másikra repültek át, néha hárman-négyen együtt, mások a nád között álltak mozdulatlanul, és zsákmányra lestek. Eközben egyikük túlságosan is elrejtőzött, alig láthatott ki a sűrűből, így aztán csak akkor vett észre, amikor már a közvetlen közelében voltam. Rémülten, a nádszálakat csapkodó szárnyakkal emelkedett fel, rekedt kiáltást hallatott, és gyorsan könnyített is magán ijedtében. Fehér ürüléke kóvályogva, halk toccsanással érkezett a vízre. A vörös gém déli elterjedésű madár, de a nagyobb hazai nádasokban mindenütt fészkel. A derékba tört avas nádszálakra épült nagy fészek alatt gyakran "albérlők" - szárcsák, kis vöcskök vagy vízityúkok - építik saját otthonukat.

A vízen hattyúk és búbos vöcskök úsztak, a távolból darvak hangjait hallottam. A szépen krugató, nagy madarak kis számban évente átnyaralnak a Hortobágyon. Valószínűleg azok az ivaréretlen példányok, amelyek még nem költenek. Még a darukat hallgattam, amikor a nádszegélyben megszólalt a nádvidék talán legszebb madara, a kékbegy. Égszínkék melle közepén szaporán lüktetett a hófehér folt, amint egy kinyúló nádszálon kapaszkodva énekelt. Megálltam, és pillantásom ekkor a fűben kétméternyire fekvő vízisiklóra esett. Talán sütkérezett a parton, vagy éppen békára lesett, és most mozdulatlanná dermedve abban bízott, hogy nem veszem észre. Egy ideig néztük egymást, aztán közelebb léptem. A majd méteres kígyó erre villámgyorsan mozdult, lecsúszott a csatornába, és fejét kiemelve kígyózó mozgással úszott a csatorna túlsó partja felé.

Kis kárókatonák repültek a tó felett, majd fél tucat sebesen csapkodó fekete madár. Ez a faj is déli elterjedésű, magam életemben először a hatvanas években láttam a Duna-deltában. Aztán terjeszkedni kezdett, és ma már nemcsak a Hortobágyon, hanem másutt is költ Magyarországon. A következő tó szélén barátréce tojó úszott hét apró fiókájával. Más esetben, ahogy megpillantott, menekült volna, most a még röpképtelen kiskacsák miatt maradnia kellett. Láttam, hogy retteg, szemében halálos félelem bujkált, de nem repült fel, hanem sebesen evezve vezette kis családját a nádas biztonsága felé. A kicsinyek, talán csodálkozva a hirtelen sietség miatt, engedelmesen követték. A tojó megvárta őket a nádszegélynél, és csak amikor az utolsó is eltűnt, úszott utánuk a sűrűbe. Ha kalap van a fejemen, biztosan megemelem előtte.

Schmidt Egon, fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu