Múltidéző

A történész mártíriuma

Vékonyka kötet hullott ki a borítékból. Írója Tóth Mária Éva. A kötet címe: Édesapám nem ajánlja. Az alcíme döbbentett rá célzatára: Lírai vázlatok J. Tóth Zoltán életrajzához.

J. Tóth Zoltán és felesége - nekem Marika néni - olykor nálunk vendégeskedtek. A történészprofesszor, az egyetem dékánja huszonkét éves korától az erdélyi románság történetével foglalkozott. 1946-ban jelent meg Az erdélyi román nacionalizmus első százada című monográfiája. Folytatása csak részletekben valósult meg - ahogy mondani szokták: megakadályozta a történelem.

1956. október 26-án a rózsadombi kis közértnél álltunk a sorunkra várva. Ki-ki egy kenyeret kaphatott. Közeledtem a vágyott pult felé, amikor valaki megérintette a vállamat. Hátranéztem: a kisírt szemű Marika néni volt. "Zoltánt lelőtték - suttogta elcsukló hangon -, egyedül vagyok a három gyerekkel. Próbáljon egy kenyeret kérni nekünk is." Azzal már futott is hazafelé. A templom melletti házban laktak.

Amikor elmondtam kívánságomat a jól ismert, kedves kiszolgálónak, szó nélkül átadott még két veknit. Aztán eltűnt a raktárban, és több kilónyi kinccsel tért vissza. "Ilyesmire szükségük van" - mondta. Egy fillért sem fogadott el. Így működött a szolidaritás 1956 október-novemberében.

A forradalom időszakában jó néhány professzor "felszívódott". A rendszert kiszolgáló, hitelüket vesztett személyiségek jól is tették, hogy nem lépték át az egyetem küszöbét. J. Tóth Zoltánnak nem volt félnivalója. A diákok természetesnek érezték, hogy követeléseiket ő vigye az Akadémia utcai pártközpontba. Itt érte a halálos lövés. Három gyerek maradt utána, köztük egy igen csinos kislány, akit a múló évek során egyre lelkesebben bámultunk. Fia tudós lett.

Őszintén szólva nem tudom, melyik lánya jelentette meg ezt az emlékező kötetet, az ötlet, hogy verseibe szövi a történész apa emlékezetét, egészen eredeti. Önvallomásából megtudhatjuk: nyugállományú egyetemi oktató, a versírás élete egyik öröme, s ezt a ciklust az emlékezés fájdalmának, a félelemnek és a szomorúságnak a legyőzésére írta. Igen, a fájdalom leghatásosabb ellenszere, ha elbeszéljük vagy kiírjuk magunkból. J. Tóth Zoltán fél évszázada lett az öldöklés áldozata, az elveszítése felett érzett fájdalmas seb azonban ma is friss, és könnyeket fakaszt. Csak remélni lehet, hogy ez a kötet segít majd az emlékezés egyensúlyának megszerzésében. Mint ahogy nyilván segítenek a professzor műveinek posztumusz kiadásai is. Mert emberként, tudósként is "harmóniateremtővé-békéltetővé vált".

Őrlődött, fáradt

Küzdött és dolgozott

Két hatalmas

Erzsébet között

Kik igen szenvedtek

Apám boldogabb volt

Hisz boldogok

Akik szeretnek

J. Tóth Zoltán tudományos életben játszott szerepéről, eredményeiről még nem mondták ki az utolsó szót. Ám az ember, a szerető apa képmása megejtően hiteles, mert a kölcsönös szeretet színei szövik át:

Nagy meleg kezében

jó fogást keresve,

Gyengédségét érezve

fészkelődött kezem,

fölnéztem apámra, mindig

boldogan lestem szavára:

vártam-vettem, mit mutatott-

mondott másnak s nekem.

Néha úgy érezzük, hogy 1956 emlékezetét szándékosan homályosítják el, hősei és áldozatai emlékét az enyészetnek szánva. Pedig mindnyájan megérdemlik megbecsülésünket és tiszteletünket, amelyet úgy is ki kell fejeznünk, hogy arcképükről lefújjuk a feledés rájuk rakódó porát. Ez a szokatlan műfajú könyv ennek hiteles megvalósulása.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu