Jelül szánsz minket...

Azon a szerdán hosszú, éjszakába nyúló beszélgetésben gyónt meg. Letérdelt, föloldoztam. Aztán szomorúan mondta, hogy nem érez megkönnyebbülést. Hallottam, erről később is panaszkodott, s hiába nyugtatták azzal, amit úgyis tudott, hogy a kegyelem nem megfogható, élményszerűen átélhető ajándék.

Latinovits Zoltán Gaál István Keresztelő című filmjében (1967)

Nemcsak a bűneitől akart megszabadulni. Eligazodást keresett, útmutatást a jövőre nézve. Elhagyja-e a színpadot, vagy az az ő szolgálata, amelyet - akárhogy is - végig vállalnia kell. Súlyosan depressziós állapotban volt, ilyennek láttam néhány héttel korábban, a Völgy utcai szanatóriumban. Ahhoz, hogy tisztábban lásson, dönteni tudjon, valami magaslatra kellett volna eljutnia. Ajánlottam, hogy beszéljen az orvosával, s aztán utazzék édesanyjához, Szemesre.

Mikor elköszöntünk, imádságoskönyvet adtam neki, s megígértem, hogy én is imádságomba foglalom. Nem gondoltam, hogy ez az érte mondott imádság a sírja fölött fog szavakba formálódni.

Urunk, Istenünk, te úgy bánsz velünk, teremtményeiddel, mint fazekas az edényekkel, amelyeket agyagból kiformál.

Jelül szánsz minket: van, akit vigasztaló jelül,

s azt elhalmozod békével, derűvel, leleménnyel,

mást meg figyelmeztető jelül, s arra ráakasztod sokak fájdalmát, összeomló és születő korok szenvedését, belső összevisszaságát, a világ bűneinek terheit.

De aztán mértékül is Te állsz minden ember élete mellé.

Úgy vagy igazságos, hogy nem emberi mértékkel mérsz, és hogy igazságosságodon az irgalom ragyog át.

Megrendült szívvel, de bizakodva kísérjük most eléd testvérünket, aki akkora elszánással kereste, és igyekezett betölteni az emberek között azt a szolgálatot, amelyet rábíztál.

S miközben bejárta a földi élet sok rettenetét, sosem szakadt el a Te szavadtól, nem szűnt meg forgatni a Bibliát, abban keresett minden emberi titok közt eligazító útmutatást.

Meggyónt - másfél nappal halála előtt.

Nemcsak maga körül hadakozott a bűn ellen, hanem magában is.

Kegyelmedet kereste, mondta: nemcsak hiszi, hanem tudja is, hogy vagy, s egyedül Tőled remélhet békét, szabadulást.

Fiadra tekints, aki olyan jól tudta, mit jelent, hogy a lélek (a belső ember) kész, de a test erőtlen.

S ha úgy akartad, hogy előttünk, közöttünk befejezetlen maradjon a műve - befejezetlenségében is jelül -, őt magát fogadd hajlékodba, és add meg neki azt a jutalmat, amelyet a nem rest szolgának ígértél.

Annak, aki semmit sem őrizget, takargat abból, amit kapott.

Fiadé volt ő - elveszettségében is; hadd jusson el vele együtt a föltámadás örömébe. Ámen.

Telefonon, sírástól megcsukló hang értesített arról, hogy mi történt vele. Magához rántotta a halál, mint kimerült úszót az örvény.

Jelenits István

(A fenti írás először az Új Ember 1976. június 20-i számában jelent meg.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu