Talizmán, vendég, családtag

Jöjj el, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Nap mint nap, étkezésről étkezésre ismételjük a rövid imádságot: dallammal vagy anélkül, de szinte nélkülözhetetlenül. Időnként azért érdemes belegondolni abba, miről is beszélünk.

Gyökössy Endre egyik kis kötetében azt írja, "igeszerűbb" lenne, ha helyette így imádkoznánk: "Urunk, Jézus, áldj meg minket, mindennapi kenyerünket." Bandi bácsi szerint a bevett változat helytelen szemléletet tükröz: Jézus Krisztus sokkal több a számunkra, mint vendég.

Micsoda remek meglátás, bólogat az egyszeri olvasó (jelen esetben én), majd továbblapoz. Aztán ebéd előtt újra eszébe jut a mondat, de már nem emlékszik pontosan, hogyan is szólt a másik imádság, aztán vacsora előtt újra fellapozza a könyvet, lefekvés után pedig elkezdenek a gondolatai zakatolni.

Jézus több, mint vendég... Valóban több kellene, hogy legyen. De vajon tényleg több? Gyökössy mondatát olvasva vajon nem vagyunk kénytelenek elszégyellni magunkat? Nem arról van szó véletlenül, hogy minálunk Jézus még a vendég státust sem kapja meg? Milyen szép is lenne, ha legalább vendégnek tekintenénk! Ám attól tartok, sokszor inkább afféle szerencsetalizmánként "használjuk". Ha nagy bajban vagyunk, elővesszük, letörölgetjük, megdörzsöljük, aztán ha megoldódnak a gondok, visszacsúsztatjuk a fiók hátsó részébe, hadd pihenjen tovább. Hát van-e olyan vendéglátó, aki így bánik a meghívottal? Miért hívná meg, ha csak ennyire tartja fontosnak a találkozást?

Jézus Krisztus azonban a végtelenségig alázatos. Ő mindent, a legtöbbet szeretné adni, de rám tukmálni semmit sem. Csak annyit képes átnyújtani, amennyit be tudok fogadni. Csak olyan közel tud jönni, amennyire engedem. Emlékeznek arra az evangéliumi részre, amelyben a Jeruzsálembe tartó Urat a szamariaiak egyik falujában nem fogadják be? A tanítványok, Jakab és János felháborodnak, s rögtön bosszút állnának. Ő azonban rájuk pirít, és szó nélkül más faluba indul tovább (vö. Lk 9,51-56).

Ha elutasítom, hát másfelé megy. Ha talizmánnak tekintem, soha nem tudom meg, milyen ajándékokat készít számomra. Ha csak az utcasarkon köszöntöm, visszaköszön. Ha az ajtómig engedem, nem ékeli a lábfejét a nyílásba. Ha vendégnek hívom, elfogadja, hogy előbb-utóbb kitessékelem. De az élet teljességét nekem ajándékozni csak akkor tudja, ha a meghívásom örökre szól.

Tiszta szívvel imádkozni a "légy vendégünk"-et fontos lépés, de még csak az első. Utána még emmauszivá kell válnom, és azt is ki kell mondanom: "maradj velünk".

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu