Szentírás-magyarázat

Ha eljön a vigasztaló, az igazság lelke...

Pünkösdvasárnap - Jn 15,26-27. 16,12-15

A pünkösdi események krónikájának a Szentlélek eljövetelének leírását szokták tekinteni - amiről az Apostolok cselekedetei bevezetőjében olvashatunk. Emiatt aztán a rendkívüli jelenségekre, elsősorban a nyelveken szólásra és a tüzes nyelvekre szokott terelődni a figyelem.

A pünkösdi nyelvcsoda és az első Korintusi levélben (12,1-11) olvasható hasonló jelenségek között az a különbség, hogy az első esetben mindenki számára érthető megnyilvánulásról van szó, a második esetben pedig magyarázatot igénylő, elragadtatott állapotról olvashatunk. De a jelenséget leíró nyelvezet hasonlóságot mutat Jób testamentuma kumráni szövegével, illetve Ábrahám testamentuma leírásával. Mindkettő lényege, hogy aki ezt az adományt megkapta, az a mennyei istentiszteletbe tekinthet bele. Isten dicsőítésének egészen speciális formájába. Ezért az ilyen állapotban lévő emberek általában Isten magasztalásának himnuszait zengik.

János evangéliumában a Szentlélek vigasztalóként (14,26), illetve az igazság lelkeként jelenik meg (15,26). Ezek a nevek és kifejezések az Ószövetség végének és az Újszövetség elejének szellemiségében gyökereznek. Az ember érdeklődését alapvetően meghatározza lelkiállapota. A prófétai meghívásoktól kezdve általános elképzelés volt, hogy ők mint Isten emberei, mint a lélek emberei, valamilyen különös módon Jahve lelkében részesülnek, Isten lelkének hatása alá kerülnek. Az ihletett prófétai lelkiállapotot ugyanis nem tudták semmi mással magyarázni. János evangéliumában ezt a lelket vigasztalónak, pártfogónak nevezi az evangélista. A másik jelző az "igazság lelke". Ennek a kifejezésnek az Újszövetséget megelőző kumráni irodalomban találjuk meg a megfelelőjét. Arról a lélekről van szó, amely megvéd a sátán, vagyis a gonosz lélek támadásaival szemben.

Mindezekből arra következtetünk, hogy olyan kifejezésről van szó, amelynek hátterében a miénkétől különböző emberkép áll. Az ember lelkéről ma azért nehéz szólni, mert a modern beszédmód óvakodik a teológiai következtetésektől - az antik pedig a lélek analitikus leírásától. Annyi azonban közös mindkét beszédmódban, hogy emberi megnyilvánulásról beszélnek. Csakhogy az ember lelki vigaszát ebben az esetben nem egy másik ember, hanem az Isten adja. A nem hívők tagadják ennek valódiságát és egészséges voltát, de a hívők ragaszkodnak hozzá, hogy van olyan vigasztalás, amelyet nem kaphatunk senki mástól, csak Istentől. Ez a vigasz túllép a pszichológia tudományán, de nem lép túl az ember alapvető igényén. Úgy hisszük - és sokan ezt meg is tapasztalták -, hogy Isten és Isten lelke éppen akkor segít bennünket, amikor már az emberi vigasz véget ér.

Az apostolok és az evangélisták nem pszichológusok voltak, hanem Isten közelségét megtapasztalt emberek. Ez a közelség bennük hihetetlen örömet váltott ki, és olyan emberi energiákat mozgósított, amelyeket emberi pszichikai ráhatások nem tudnak kiváltani. Meggyőző erejük megsokszorozódott, munkabírásuk megnövekedett. Hallatlanul élesen meg tudták különböztetni a jót a rossztól. Isten lelkének hatásait Szent Pál foglalta össze a legvilágosabban, amikor így fogalmaz: "A lélek gyümölcsei szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás" (Gal 5,22). Mindenki, aki ilyen tulajdonságokat mutat, részesült Isten adományaiban. És ezek talán többet érnek, hasznosabbak és tartósabbak minden különleges, extatikus megnyilvánulásnál.

Benyik György

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu