Hangulatjelentések

Mérföldkövek

Vasárnap este (kedves szokásom szerint) a szerviták pesti templomában veszek részt szentmisén, három barátom társaságában. Kiszakadás ez az időből, valódi megkoronázása a hétvégének - s hogy meghosszabbítsuk a közösen átélt örömet, a szertartás után egy közeli teázóba megyünk. Jóleső meleg fogad, a levegő vanília-, ánizs- és száz egyéb izgalmas illattól édes; a kellemes háttérzene éppen megfelelő hangerővel szól, nem zúzza szét a meghittséget. Omlós sütemények mellett, különleges teák párájában üldögélünk, és egyikünk születésnapja apropóján életünk útjának mérföldköveiről beszélgetünk. Az eddigiek közül hányadik születésnapunk volt a legemlékezetesebb, a leginkább sorsfordító?

A harminckettedik születésnap idején - kezdi a válaszadást az ünnepelt - szinte képtelenség, hogy ne jusson eszünkbe József Attila, különösképpen a Születésnapomra című verse. Harminckét éves lettem én... Az ember (hát még, ha maga is tollforgató) olyankor eltöpreng, ugyan hány évvel éli majd túl a költőt, és számvetést is készít addigi munkájáról, fiatalsága terméséről.

Ugyanakkor a harmincadik születésnap is nagyon fontos - veszi át a szót a mellette ülő -, elsősorban a kereksége miatt. Az ember valódi határvonalnak érzi: mintha valami végképp lezárulna, és visszavonhatatlanul a helyébe lépne a komoly felnőttkor. Harmincévesen már illik érettnek lenni, már minden döntésünknek és tettünknek nagyobb a tétje.

Egy nőhöz talán még közelebb áll a huszonkilencedik születésnapja - mondja a felesége -, amikor még kettessel kezdődik az életkora, nem pedig hármassal... Legalábbis bennem az maradt meg a legelevenebben. Parádésan sikerült megünnepelni.

Az én huszonnegyedik születésnapom - teszi hozzá kis körünk negyedik tagja - valódi vízválasztónak minősült. Ugyanis akkor fejeztem be az egyetemet, és a gondtalan diákéletből hirtelen egy egészen más világba kerültem. Eltűntek mellőlem a megszokott társak, a barátaim...

Gyakran mondják - gondolkodik hangosan barátom felesége -, hogy harmincöt évesen az emberélet útjának felénél tartunk. Pedig meglehet, hogy csupán a harmadánál, amennyiben kirívóan magas kort szán nekünk Isten. Egyszóval harminckét évesen nem szabad aggodalmaskodni a netán szegényes leltár miatt, hiszen még rengeteg időnk maradhat jelentőset alkotni. Még semmi sem túl késő...

Szavai nyomán arról tanakodunk, ugyan érzi-e az ember, mennyi időre szól földi küldetése. Vajon ketyeg-e bennünk egy belső óra, mely csalhatatlanul jelzi a rendelkezésünkre álló évek számát? S talán ezért, hogy a fiatalon meghalt Mozart már négyévesen komponált, a hosszú életű Verdi viszont több évtizedig egyetlen vonást sem húzott a kottapapírra? S az sem lehet véletlen, hogy Petőfi olyan bámulatos termékenységgel írta verseit, egyetlen hónap alatt akár huszonötöt is? Egyáltalán: mennyire függ az évek számától egy életmű? Hiszen például a jezsuita novícius Kaszap Istvánnak mindössze tizenkilenc esztendő adatott, és mégis beírta magát az utókor emlékezetébe. S az Úristen kegyelmén túl ugyan mi szükségeltetik ahhoz, hogy valaki oly fiatalon megkoronázza életét, mint például Szent Imre herceg, vagy a fatimai látnokok?

Efféle gondolatokról társalgunk vasárnap este, egy-egy kancsó vörösborkrém tea bűvkörében.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu