Vér és tanúság

Vértanúnak lenni nem csak vérontással lehet. Mártírnak lenni nem csak holtan lehet.

Százötvennégy esztendővel ezelőtt, egy októberi hajnalon tizenhárom ember tartott a vesztőhelyre. Vérükkel igazolták a magyar szabadságba vetett hitüket, halálukkal is megvallották hűségüket. Ők halálukkal tanúskodtak.

Felrázta őket az Ébredő Szabadság, szívüket megerősítette a Harckészség, homlokon csókolta őket az Áldozatkészség, és utolsó perceiken átsegítette őket a sorsukban osztozó Haldokló Harcos. Hogy kik ezek a szimbolikus figurák? Kevesen ismerik őket. A vértanúk, a mártírok barátai ők - maguk is vértanúk, maguk is mártírok. Kálváriát járt alakok, minden kálváriát járó támaszai.

Többek egyszerű szimbólumoknál. Nagyon is valóságosak. Léteznek, bár létezésükkel vihart és ellenkezést támasztanak. Száz esztendőnél is idősebbek. S számos viszontagság után e pillanatban az aradi minorita rendház udvarán várják sorsuk jobbra fordulását.

Mert vértanúnak lenni valóban nem csak vérontással lehet. Vérrel tanúskodni és a vérről tanúskodni: egyaránt mártírsorsra juttat. A tábornokok azon a százötvennégy esztendővel ezelőtti aradi hajnalon vérükkel pecsételték meg hűségüket. S alig telt el negyven év, 1890-ben emléküket majd´ nyolc méter magas szoborcsoport hirdette Arad főterén. Idézzük fel a két nevet: Huszár Adolf és Zala György álmaként testesültek meg. A diadalmas, győztes, babérkoszorút magasba emelő Hunniát veszi körül a négy allegorikus alak. Minden golgotajáró erősségei ők. Őrködnek az áldott Tizenhárom örök álmán.

Mártírok. Vér nélkül - vérről tanúskodók. Minden megtörtént velük, ami bronzzal megtörténhet. Vérezni képtelenek: ám a gyűlölet, a bosszú és a gyávaság meghurcolta őket, mint a vértanú hősöket.

Voltak szép napjaik. Volt, hogy úgy tűnt: szeretet, tisztelet és megbecsülés övezi alakjukat. Közfelkiáltás, közakarat, közadakozás hívta létre őket. S eltelt harminc hoszszú év: a megcsonkított anyaország már nem tudta óvó karját föléjük tartani. Előbb deszkabódét vontak köréjük, majd faládákban, poros raktárakban, darabokra szedve tengődtek: isteni csoda, hogy nem lett belőlük kézifegyver, ágyú vagy levélnehezék. Idegen katonák őrizték, laktanya mélyére száműzték, fénytől elzárták őket, mint a különlegesen veszedelmes rabokat.

A negyvenes évek utolsó leheleteként még felmerült a remény: újra állhat Aradon az emlékmű. A honi "osztálytudat" gőgje azonban nem engedte, hogy "generálisokkal vállaljunk közösséget". Maradt hát a katonai raktár elfeledettsége, a kaszárnya szégyene.

A román diktatúra bomlásával - mondjunk inkább átalakulást? - megint remény gyulladt. Hiába. A Marosvásárhelyen tettlegességig fajuló szomszédgyűlölet 1990-ben is elszalasztotta a történelmi pillanatot: a százéves születésnapot magányosan, raktár mélyén ülte meg a mártírszobor.

S eljött a Tizenhármak halálának százötvenedik évfordulója. Egy elszánt asszony hetvenöt év porát törölte le a megkopott ládákról. S mivel a tábornokokat annak idején minorita papok kísérték a bitófa alá: emlékük bronzőrét az ő kolostoruk udvarára szállította a félbemaradt elégtétel.

Ma már a pincemély helyett "csak" vasrács tartja vissza az Ébredő Szabadságot és társait. Meg a gyávaság. Meg a fejbólintás. Az érdektelenség. A megalkuvás.

Közakarat, közadakozás ma is van. Négy évvel ezelőtti kormánymegállapodás is van. Már csak központi akarat nincs. Csak képesség nincs. Csak elszántság nincs.

Tárgyalás van. Szócséplés. Fenyegetőzés van. Visszatáncolás. Az Ébredő Szabadság újra nehéz, álomtalan álomba hull. A Harckészség megkötözött kézzel, felpeckelt szájjal, némán szégyenkezik. Az Áldozatkészség a Vanitatum vanitast dünnyögi maga elé. A Haldokló Harcos belenyugszik: nincs kegyelet, mert nincs, ki megadja a végtisztességet.

Nagy-Sándor József - az egyik, kinek dombormű-képe a talapzatot díszítette hajdanán - a bitófa alatt, a zokogó minorita atya láttán így búcsúzott a földi reménytől: "A könny itt hasztalan, tisztelendő úr. Inkább imádkozzunk!"

Amikor 2003. október hatodikán a kolostor vasrácsának nyomjuk arcunkat, s magunkban elmondunk egy rövid fohászt az áldozatokért, belátjuk: a könny valóban hasztalan. A megalkuvó koccintás, a látványos tegeződés, a közösen lepuffogtatott kétezer réce is kevés. Valamit tenni kellene végre.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu