 |
 |
 |
 |
2003.10.05
|
Megjelent
az Adoremus októberi száma |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|
|
A találkozás küszöbén Húsz éve hunyt el Szedő Dénes Tranzitusának, átköltözésének huszadik évfordulóján kötetindító versének sorai jutnak eszembe. A lénye fény. Tőle eredt mind, ami lett az ég ölén. Esztergomi ferences kisdiákként a költeményeiből válogató tablón olvastam először. Pasaréti ferences növendékként (1979-től) a személyes találkozások, a zsoltárokról szóló elmélkedései nyitottak ablakot Isten láthatatlan világára. Elmaradhatatlan mosolya, szelídsége, légies lénye most is kísér. Súlyos betegsége végnapjaiban felváltva virrasztottunk ágya mellett. Megadatott, hogy elköltözése órájában jelen lehettem. A szeptember végi lemenő nap sugarai parányi ablakán át a falon függő feszületre estek. Zihálása félbeszakadt, szeme kinyílt, tekintete rátapadt a feszületre; szenvedéstől elgyötört arcára szépséges mosoly ült. Klára nővér biztatására rázendítettünk a Naphimnuszra: Nagy jó Úristen, ki vagy a kéklő mennyekben, bércen innen s túl igazak ajka hirdessen; testvérünk a nap, tükrözi fényed szárnyalva nagy fennen... Áldjon a halál, kapukat táró testvérünk; karja fölsegít, amikor hozzád megtérünk... E szavakra ajka elnémult... Szent Ferenc Naphimnuszát egész életében fordítgatta, csiszolgatta, s végül őt is "fölsegítette a Fennvaló", hogy "gyermeki szívvel, ámulva" dicsérhesse őt. Jó két hónapja budai rendházunk levéltárában olvasgatva belenéztem Dénes atya hagyatékába. Örömmel fedeztem fel Doroszlai Elekné, Eta néni kis küldeményét, benne ismerős kézírású levelekkel. Évtizedeken át őrizgette az egyre gyarapodó gyűjteményt, a mintegy fél évszázadon átívelő barátság apró jeleit. Pár éve a ferences családnak átadta - megőrzésre, mindannyiunk gyarapodására. (A levélrészleteket s a kiadatlan verseket innen idézem.) 1950, a szerzetesek szétszóratásának esztendeje Dénes atyát a pécsi kolostorban találja. A "sápadt idegen" (ávós) látogatása ihlette Börtön, 1950. című versét. Prózában így számol be róla: "Már csaknem bizonyos a teljes szétszóródás aug. 20-a után. Legfeljebb egy kolostort hagynak az öregeknek. A többiekre civil élet, vagy kisebb részben világi papság vár, az elöljárók beosztása szerint. Most már csak új stációmról jelentkezem. Minden jól van, hiszen Isten áll mögötte. Néha mégis: Ledőlnék, mint az elfáradt gyerek, s végigsírnám e súlyos életet." (1950. augusztus 13.) "E hónap közepéig Tihanyban próbáltam a felejtést, azóta Pesten járok állás után, ami nincs. Szép kicsi szobám van ezzel szemben, és békességem. Tanulok angolt, franciát; zongorázok - egyéb semmi. Reggelenként bemutatom az áldozatot, esténkint meghalok." (1950. szeptember 29.) Az ötvenes évek nehéz időszakában egyházmegyei szolgálatba áll. Nyolc év alatt hét helyen megfordul mint káplán, majd betegség szakítja meg az aktív lelkipásztori munkát. Váchartyáni emlékeket idéz a Hartyáni feszület című, kéziratban maradt verse. A sróf azonban ekkor az egyház testét is marta. 1956 októbere inspirálta a most előkerült, még kiadatlan Vértanú hazám című versét, mely tiszta hazafiságának tanúja. A forradalom utolsó napjaiban született - november 1-jén - a Kodály Zoltánnak ajánlott, s a Facimbalom című verseskötetében már megjelent, Az Őrszem című költeménye. A történelmi események sodra nem halványítja az ember földön túlra mutató hivatását. Dénes atya látásmódja ismeri a sub specie aeternitatis valóságát. "Ne szűnjél meg az életet Isten felől, a változatlan Igazság és Szeretet szemszögéből nézni. Minden eltörpül e viszonylatban, de meg is nő, Reá irányulván. Vedd az időt öröklétnek, időnek az örök éltet: s gondtul élted megkímélted". (1949. április 25.) A hatvanas-hetvenes évek rejtett, dolgos napjai a világirodalom remekeivel ajándékozzák meg irodalmunkat (Dante, Petrarca, Carmina Burana, Paul Claudel, James, Villon, francia, német, olasz, kínai költészet antológiái). Számtalan latin nyelvű liturgikus ének és magyar népének az ő fordításában, átdolgozásában került be az Éneklő Egyház című népénektárba, illetve a Zsolozsmáskönyvbe. Kár, hogy remek Salve Regina-fordítása nem vált közismertté, bár nagyszerűen énekelhető az eredeti gregorián dallamra. Szeplőtlen Anyánk, te irgalomnak anyja vagy: édesség, élet, remény kútja, áldunk. Tehozzád kiált Évának megannyi fia, sírva-ríva bolyong és könyörög hozzád könnyek mosta völgyünk mélyén. Íme azért, szívünk szószólója, szelíd szemed, mely csupa féltő irgalom, nyugtasd mirajtunk. És Jézust, szűzi méhed áldott aranyágát, nekünk e bujdosás után te nyújtsad. Ó áldott, ó boldog, ó édes és gyöngéd Úrnőnk. Önmagáról, belső világáról inkább írásai vallanak. Eta néninek írt rövidke leveleiben azonban egy-egy mondat erejéig föltárulkozik: "Nálam semmi változás. Ülök a nyitott ablakban, olvasgatok cinkék, rigók és pintyek társaságában; néha írok is ezt-azt, inkább csak, hogy az időt múlassam, vagy megállítsam (?) - nem is tudom." (1972. június 10.) Élete alkonyának nagy ajándéka volt verseinek és műfordításainak 1981-es megjelenése (Facimbalom). Weöres Sándor és Károlyi Amy - emlékszem - képeslapon köszönték meg a kötetet: "Gratulálunk! Az év könyve!" A közeli jó barát, Bárdos Lajos szerint: "Hallatlanul elmélyült és kifinomult költészet. Az egész egyetlen vonal, mégis, versről versre más, sorról sorra új. Hogy lehetne hatmillió katolikus magyart rákapatni?" (1982. október 20.) Az emlékezés itt megszakad. Nem az emlékek fogytán, pusztán az írás szab határt. Búcsúzóul a hazakészülő ember szavait idézem: "Nem gondolnám, hogy idősebb korban az istenszeretet szükségképp lanyhul. Ellenkezőleg: növekednie kell. Az idő rövid. Küszöbön a találkozás. Fordulj mindinkább Krisztus Urunk felé!" (1978. október 20.) Hidász Ferenc ofm Szedő Dénes (1902-1983) Hartyáni feszület Kezed-lábad szabadon: sróf tart a derekadon, temetői Krisztusom. Sovány tested öntöttvas; ezüstszínre mázoltak együgyűen, gyöngyalak. Fád keríti kerítés hasztalan: vadvirág és gyom töri át, szelíd nép. Ölelgeti bús fádat, csókolgatja vas lábad igazlelkű áhítat. Rossz szolgád is rádköszön; szava, mint a rács-közön átkúszó virágözön: körül fonja derekad s - ahol a sróf belemart - mint a repkény rátapad.
Börtön, 1950. Éjjel félkettő. Sápadt idegen lép be, s szótlan méri végig szobámat. Kikémlel a sötétbe a nyitott ablak-kockán: nincs-e mód a szökésre? Most nem haldoklót kenni ugrok: tán jómagamnak kell a halálba menni? Szabad ember hárfát, rab penget vasat; csörrenő zajára a szíve hasad, lélegzete elfogy, vére kiapad: börtönének rácsán becsorog a nap. Nem holmi fogdmegek fogtak meg engemet: szép szomorú szemed rácsai rejtenek. Szabad voltam, szabad, mint erdei vadak; keringek, mint a rab a sápadt hold alatt.
|
|
|
||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
