"Az egyházat nem zárhatjuk mi magunk gettóba"

Beszélgetés Beer Miklós kinevezett váci püspökkel

Püspök úr, Önt vizes embernek is nevezik. A sportok közül különösen kedveli azokat, amelyek a folyóhoz kötődnek. Mikor evezett legutóbb a Dunán?

- Tavaly nyáron, és sajnos akkor is csak egy alkalommal futotta rá az időmből.

Úgy tűnik, sorsát a Duna kíséri. A kitelepítés idején a zebegényi ifjúkor, Vácott gimnáziumi tanulmányok, majd a szemközti oldalon, Pilismaróton hosszú évekig plébános, azután Esztergom következett, rektorként, majd segédpüspökként, most pedig viszszatér Vácra. Melyek az egyházmegye legégetőbb gondjai, amelyek nyilván egybeesnek a magyar egyházéival?

- Mindenekelőtt a megfelelő kapcsolatok hiánya. Vonatkozik ez a püspökökre, az egyházmegyékre, a plébániákra, de a hívekre is. Kezünkben ugyan a kommunikáció csodálatos technikai eszköztára, mégis egymástól elzárva igyekszünk sajátos lelkipásztori elképzeléseinket megvalósítani. Fontos feladatomnak tekintem, hogy a közös felelősséget, a testvéri összetartozást minél inkább átéljük.

A megyés püspöki hatalom kormányzati és tanítói hatalom is... Mely hivatást tartja a legfontosabbnak?

- A harmadikat: a papi hatalmat. A kispapoknak gyakran említem a papi azonosságtudattal kapcsolatban: Isten emberei vagyunk, Krisztus képmásai ebben a világban. A kulcsgondolat tehát: Jézus Krisztus papi szolgálatának folytatása.

II. János Pál pápa 1991-es magyarországi látogatása óta különösen is sok szó esik a pasztoráció megújításának szükségességéről. Ezzel a kérdéssel foglalkoztak az egyházmegyei zsinatok is. Mégis, mintha nem lenne érzékelhető az előrehaladás.

- Azon évtizedek tapasztalata alapján, amikor gyakorló lelkipásztor lehettem, úgy érzem, mindenekelőtt empátiakészségre van szükség egyházi, papi szolgálatunkban. Szembesülnünk kell azokkal az emberi sorshelyzetekkel, amelyekkel a mai társadalomban élő ember találkozik, s azonosulnunk szükséges velük. Példaként említhetem a családok problémáit, az elmagányosodást, az ifjúság olykor parttalan megnyilvánulásait, a fogyasztói társadalom béklyóit, a reklámdömpingben életünk kiszolgáltatottságát, s hogy különféle módszerekkel félre kívánnak vezetni bennünket. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy a valós emberi problémákkal találkozzunk: az intenzív osztályon egy súlyos beteg ágya mellett, amikor valakit elbocsájtanak a munkahelyéről, mert elmúlt már ötvenéves, amikor egy gyerek már napok óta nem evett meleg ételt, amikor látjuk a cigányság egyre növekvő gondjait, azután az alkoholizmus, a drog, a szellemi és más fogyatékkal élők, állami gondozottak helyzete... Az egyháznak, a papoknak és a püspököknek Jézus Krisztus lelkületével kell észrevenniük és átélniük ezeket az élethelyzeteket, s a Jóisten segítségével orvoslásukra sietni.

A papság létszáma egyre csökken, egymás után üresednek meg a plébániák. Vannak, akik arról beszélnek, hogy más pasztorációs struktúrát kellene találni. Közben szorgalmazzák a világiak egyre nagyobb arányú bevonását a lelkipásztori munkába.

- Jó ideje meggyőződéssel vallom, hogy a Jóisten nem véletlenül engedi meg ennek a helyzetnek a kialakulását. Szemináriumi tanári, illetve rektori éveim alatt láttam, milyen kevesen jelentkeznek papi szolgálatra olyanok, akik valóban rátermetten vállalják ezt a nehéz hivatást. Hiszem, hogy az Úristen rá akar nevelni bennünket arra, hogy sokkal jobban fölértékelődjék a keresztségben kapott apostoli küldetésünk, az általános papság. A magyar egyház helyzetére vetítve hiszem és meggyőződéssel vallom, hogy a világiak bevonása nélkül nem lehet a lelkipásztori szolgálatot vállalni és folytatni. Sok szép kezdeményezést látok ezen a téren, s feltett szándékom, hogy minél inkább keressem a világi munkatársakkal való kapcsolatot.

Az egyházmegyében különféle intézményrendszerek működnek: iskolák, egészségügyi és szociális intézetek...Mely intézményhálózatot tartja fontosnak, amelyet különösen is fejleszteni kíván?

- Lelkipásztori élményeim alapján úgy látom, hogy a meglévő intézményi struktúrákat kellene sokkal jobban átitatni evangéliumi lelkülettel. Az intézményi struktúrákon az állami iskolahálózatot éppúgy értem, mint a kórházakat, a közigazgatási rendszert, vagy - hogy napi témát érintsek - a postahálózatot. Az állami iskolában keresztény pedagógusként, vallásos diákokként kell jelen lennünk, s ezt fontosabbnak tartom külön egyházi iskolák indításánál. Mindenki a maga munkahelyén - autóbuszsofőrként, postai levélkihordóként - legyen elkötelezett, krisztusi ember. Ez sokkal inkább megfelel önazonosságunknak, minthogy elkülönüljünk, s gettóba zárjuk az egyházat. Nem tartom jónak, hogy a keresztényeket összegyűjtsük egy magányos szigetre.

Egyik legkedvesebb szentírási részletem Szent Péter első levele. Az ősegyház - a levél is ezt tükrözi - benne élt az akkori társadalomban. Azt mondja Szent Péter: ha a pogányok látják a ti szép életeteket, s rákérdeznek reménységetek alapjára, akkor választ tudjatok adni erre a kérdésre, éppen azzal, ahogyan éltek.

Mindenféle reklámnál és intézményesítésnél fontosabb, hogy minél több olyan keresztény család legyen, amelyek gyermekeikkel kiegyensúlyozott, boldog életet élnek - s ezt előbb-utóbb mások is észreveszik. Ez az egyház útja: keresni és tartani a kapcsolatokat, s ott, ahol vagyunk, legyünk Krisztus tanúi.

Az esztergomi szeminárium eddigi rektoraként jól látja a papnevelés helyzetét. 1990 óta kétféle irányzat jelentkezett: egyrészt minden egyházmegyében visszaállítani a szemináriumokat, másrészt központosítani a papságra készülők oktatását és nevelését. Vácott ma egy úgynevezett előkészítő szeminárium működik.

- Dékány püspök úr után én örököltem a püspöki karban a szemináriumok felügyeletét. Évekig harcoltam a komoly teológiai tanulmányokra felkészítő váci szemináriumért - ezt úgy fogom föl, hogy mindkét szempont együttesen jelentkezik ebben. Fontosnak érzem, hogy megszűnjön az elszigeteltség, a papnevelés ügyét sokkal inkább közös ügynek tekintse minden püspökség. A váci szeminárium szimbóluma is lehet az integrációs törekvéseknek. Ugyanakkor példa arra, hogy sokkal inkább föl kellene mérni a jelen társadalmi körülmények között azon fiatalok lelki, szellemi, hitbeli állapotát, akikben a papi hivatás érlelődik.

Egyrészt tehát fontos lenne az integrálás a papképzésben, másrészt viszont szükség van arra, hogy a teológiai stúdiumokat a személyiség oldaláról is előkészítsük: amit egy világi, huszonéves fiataltól elvárunk - mondjuk a bérmálás kapcsán -, azt legalább várjuk el a papságra készülő fiatalembertől. Ahogyan egykori zebegényi plébánosom mondta - talán kissé meglepő kifejezéssel: a szakma szeretete lángoljon a lelkükben. Az evangélium örömhíre kézzelfogható valóság legyen az életükben. Ne csak kötelességből tanuljanak a vizsgákra, hanem azzal az izzó szeretettel, hogy nem akarják otthagyni lélekben földre roskadó évfolyamtársaikat meg kortársaikat, akiknek a szolgálatára készülnek.

Püspöki jelmondata mintha erre is vonatkozna: - Tartsatok ki rendületlenül a hitben. A kereszténység, az egyház a - sokszor mondott - kultúrharcban vagy világnézeti küzdelemben hol helyezkedik el, illetve milyen magatartást kövessen?

- Az igazi emberi problémák ma is ugyanazok, mint bármikor a történelem folyamán. Ezt úgy szoktam megfogalmazni: a fekvőbetegek nem sétálnak az utcán. A valóban komoly, súlyos emberi problémákra ajtót kell nyitni.

Keresztény jelenlétünk, Krisztustól kapott küldetésünk valamiképpen mindig ebbe az irányba mutat: a valós emberi problémákkal azonosuljunk, s igyekezzünk a közgondolkodást minél inkább függetleníteni - divatos szóval - a média manipulációjától, befolyásától. Segítsük szabadságra az embereket, hogy valóban reálisan dönthessenek.

Ebből a szempontból különösen veszélyeztetettnek érzem az ifjúságot. Ezért szoktam mondani: a cserkészet azért áll közel a szívemhez, mert a többi között olyan lehetőséget látok benne, amely a tizenéveseket, a kamaszodókat hozzásegíti ahhoz, hogy szép élményeik legyenek, s tényleg szabadon tudjanak életükre vonatkozó döntéseket hozni. Ne csak sodródjanak a közhangulattal és a közvéleménnyel.

Hogy ez ne következzék be, mindig vissza kell térnünk a gyökerekhez, a jézusi alapokhoz. Ha olvassuk az evangéliumot, egész könnyen behelyettesíthetjük mai körülményeink közé, hogyha a mellékes dolgoktól eltekintünk: hogy van-e számítógép, űrrepülőgép, Peugeot 504-es... Mindig azt kell megkérdeznünk magunktól: Jézus mit tenne a helyünkben? Isten mit vár tőlünk ma, Krisztust követő emberektől?

Egyházmegyéje határos a Fölvidékkel, ugyanakkor az egyházmegyében is élnek szlovákok. Tervezi-e, hogy a szlovák püspökökkel fölveszi a kapcsolatot? Sokan ugyanis azt mondják, mintha a magyar egyház még ma is elzárkózna a határon túli magyarságtól, illetve a magyar egyház nem ápolna megfelelő kapcsolatokat a szomszédos országok egyházi vezetőivel.

- Úgy élem meg ezt is, hogy az Úristen lassan, észrevétlenül ebbe az irányba terelgetett engem: újra és újra találkoztam a szlovákiai magyarság helyzetével, illetve a szlovák katolikus egyház életével. Fontosnak tartom, hogy Jézus Krisztus személyén keresztül közelítsük meg a nemzetiségi kérdést is. Minden megoldható, ha ebből indulunk ki. Akkor elérhetjük majd, hogy a magyar és a szlovák püspöki kar szót értsen egymással, s ezen keresztül segítsünk egymás nemzetiségi problémáinak megoldásában.

Mások hatvanéves korukban öszszegezik addigi életpályájukat. Püspök úr pedig - aki éppen a napokban ünnepli születésnapját - talán legnagyobb feladata előtt áll.

- Édesanyám egyik gondolata jut eszembe, aki pedagógus volt. Ő mondotta: egy tanár nem tud megöregedni, mert minden szeptemberben új osztály érkezik, új gyerekek, s velük együtt egy újabb évet fiatalodik. Ez papi életünkre is igaz: minden húsvétkor titokzatos megújuláson megyünk keresztül, s remélem, nemcsak bebeszélem magamnak, hanem így is van - én mindenképpen így hiszem -, s ezért más nálunk az időszámítás.

Hatvanévesen nem érzem magam idős embernek, tele vagyok tervekkel és lelkesedéssel. Amikor reggelente futni megyek, fekvőtámaszozom vagy úszom, olyankor arra is gondolok: felelős vagyok nagyon sok emberért, paptársakért, egyházközségekért, a hívekért, s hatvanévesen ezért akarok huszonéves és harmincéves lenni, mert velük együtt akarok megkezdeni, illetve tovább folytatni valamit. Nem szeretnék összegezni. Az Úristen majd megmondja, mikor jön el ennek az ideje. Ő úgyis összegezi a dolgainkat.

A húsvét utáni idő egyik könyörgése így hangzik: mert visszaadtad lelkünk ifjúságát. Remélem, lesz fizikai erőm - de ami sokkal fontosabb, hitből fakadó lelkierőm -, hogy az előttem álló feladatoknak megfelelhessek.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu