Beszélgessünk!

Olykor megjelenik emlékezetem peremén az a baráti társaság, amelyet szüleim trombitáltak öszsze. Stand Géza, a jeles színháztörténész, Székely Júlia, aki könyvet írt tanáráról, Bartók Béláról, a talányos mosolyú Sőtér István,Thurzó Gábor, az örök intrikus, egyben hőn szeretett keresztapám, Zimándi Pius, akit Péterfy Jenő szellemalakja kísért, a lobogó Ágost Julián és Toldalagi Pál, "Palika", aki fölcsattanó kacajokat szúrt a beszélgetésbe. Kisgyerek voltam, a harmadik szobába száműzve, lassan elringatott az átszűrődő zsongás, a szavak hullámai. "Mit csináltatok?" - kérdeztem reggel anyámat. "Beszélgettünk." Úgy gondoltam, a beszélgetés nagyon fontos dolog lehet, ha ilyen komoly, általam tisztelt és szeretett emberek vesznek részt benne.

Néhány hete betelepedett a szobámba egyik volt tanítványom. Nagyon megszerettem, bár minden órámról elkésett. Viszont van egy nagyon ritka jó tulajdonsága: önmagán is tud hatalmasakat nevetni.

Csevegtünk, s egyszerre azzal a javaslattal rukkolt elő: indítsak még egy szemináriumot. Elképedésem nem ismert határt. "Minek?" Csak beszélgetnénk, volt a válasz. "Miről?" Az életről.

Nemrégiben kedves barátom telefonált. Rettentő régen találkoztunk, pedig még a gimnáziumban melegedtünk össze..., Beszélgetni jött, s az utóbbi idő legkellemesebb óráit éltük át hármasban a feleségemmel. A hajdani együttlétek rítusa szerint felfaltunk egy tál szendvicset - ó, a cukrom! -, megivott egy doboz narancslevet - ó, azok az egykori sörözések! -, hatalmasakat nevettünk, mint az éretlen gyerekek, tanáraink emlékét idéztük némi nosztalgiával, aztán az órájára nézett, felcihelődött és elment. De jelenlétével, a beszélgetéssel mintha betöltöttünk volna valamit, ami addig üres volt. Azt szokták mondani: "hiánypótló", de ez csúnya szó. Én legalábbis úgy éreztem, hogy teljesebb, gazdagabb lettem.

Néztem ezt a kedves, fiatal lányt, aki nem akar mást, mint beszélgetni, s hirtelen felötlött bennem egy másik múltbeli kép, amint apámmal beszélgettünk mi, ifjú házasok pizsamában, a konyhában. Nem néztük, hány az óra, beszélgettünk. S mintha ezek az órák ismétlődnének, amikor a fiammal csevegünk ugyanott. Egymásnak adunk valamit önmagunkból.

Aztán tanítványom is órájára pillantott és elrohant. Nyilván megint elkésett valahonnan. Ott maradtam, szállingóztak hallgatóim a szemináriumra. Elhatároztam, hogy ezúttal nem a feladataikkal nyaggatom őket, hanem beszélgetünk.

A másfél óra bámulatos gyorsasággal múlt el. Olyan dolgokat mondtak el, amelyekről különben soha nem szerezhettem volna tudomást. Valamit rám bíztak önmagukból, és ennél többet aligha kaphattam volna. Bizalomnak mondjam? Ha az volt, büszke vagyok rá. Hiszen az igazi beszélgetésben mindig jelen kellene lennie ennek is.

Csak el ne tékozoljuk ezt is...

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu