Pap - életközelben

Gyulay Endre püspök aranymisés

A Szeged-csanádi Egyházmegye főpásztora, Gyulay Endre püspök június 9-én mutatja be aranymiséjét a szegedi dómban. Ebből az alkalomból készült ez a beszélgetés.

Gyulay Endre: 1930-ban született Battonyán, 1953-ban szentelték pappá. Röszkén, Ásotthalmon és Gyulán volt káplán, majd Domaszéken, Mezőhegyesen, Makón és Szeged-Rókuson plébános. 1972-től 11 évig spirituális és teológiai tanár. 1987-től szeged-csanádi püspök.

Kezdjük az elején. Egy papi élet nem a pappá szenteléskor indul. Talán nem is akkor, amikor valaki beöltözik a szemináriumban. Püspök úr számára mikor kezdődött?

- Nem lehet tetten érni a pillanatot. Vallásos családba születtem, de ez magában még nem lett volna meghatározó. Kilencéves voltam, mikor meghalt az édesanyám. Csak sokkal később, már jóval pappá szentelésem után tudtam meg a hajdani plébánosunktól: édesanyám vágya az volt, hogy én pap legyek. De erről sosem beszélt velem... Az első konkrét emlékképem a pesti Magyarok Nagyasszonya térhez (ma Rezső tér) kapcsolható: kisgimnazistaként az úrnapi körmeneten ministráltam, és arra gondoltam, mi lenne, ha én vinném az oltáriszentséget... Nemsokára a szegedi kisszemináriumban már meggyőződésem volt, hogy pap leszek.

Aztán két év után, 1945-ben kitették a szűrömet. A nyári szünetre utazva el kellett volna vinnem egy levelet Battonyára. Hiába kerestem a püspökségen az irodaigazgatót, nem találtam sem őt, sem a levelet, a ritkásan járó vonat meg indult, hát elmentem a levél nélkül. Jezsuita lelkiatyámnak aztán fogadkoztam: én akkor is pap leszek! Nyolcadikra visszavettek, leérettségiztem, és kezdődött a szeminárium. 1953-ban pedig pappá szenteltek.

Milyen pap akart lenni? Milyen pap-kép élt Önben szeminaristaként?

- Glattfelder püspök a szegedi jezsuitákra bízta az egyházmegye papképzésének munkáját. A legkiválóbb tanárok és nevelők működtek itt akkor, köztük is a legkimagaslóbb Hunya Dániel - ő volt a spirituálisom. A szemináriumban tehát láthatott az ember kiváló papi példákat. De a nyári szünetekben a két battonyai káplán munkáját látva is az a meggyőződés érlelődött bennem, hogy dolgozni kell, hogy egészen annak kell élni, akitől a hivatást kapja az ember, és akikhez a küldetés szól.

Az emlékezet hajlamos rá, hogy megszépítse a régvolt valóságot...

- Ma is ismerek nagyszerű papi életeket, személyiségeket. Kevesebben vannak, mint régen - mivel a papság összlétszáma is jóval kisebb -, s ugyanakkor irgalmatlanul túlterheltek, ezért sajnos a munkájuk sem lehet annyira eredményes. Ma már a legtöbb helyen nincs káplán, aki együtt tudna focizni a hittanosaival, s közben hosszú és mély beszélgetésbe keveredhetne velük az élet nagy kérdéseiről. Hogy a fiatal papok ezzel foglalkozhassanak, ahhoz az kellene, hogy megfelelő számban legyenek a középkorú papok... Ezzel szemben ma a kevés számú papság túlnyomó többsége is öreg. És közben kevés a hittanos, kevés a középiskolás korúak körében a templomba járó - akik a papi utánpótlás megfelelő bázisát jelenthetnék. A korszellem olyan, amilyen, egyre kevesebb gyermek születik - szóval a rossz körfolyamatot egyelőre nem tudjuk megszakítani. De nem is csak a saját erőnkben reménykedünk...

A családban és a nevelési rendszeren keresztül továbbadott vallásosság kétségtelenül válságban van. Ugyanakkor viszonylag sok a fiatal felnőttként megtérő.

- Hála Istennek - erre is mondom, hogy nem csak a magunk erejében és bölcsességében bízunk. Nagy figyelmet igényel ennek a "rétegnek" a segítése, megfelelő lelki vezetése. Közülük sokan sajnos rögtön papok-szerzetesek szeretnének lenni. Friss még a hitük, a keresztény élet személyiséget nevelő hatása még nem dolgozott rajtuk - ezért a szemináriumban vagy a kolostorban gyakran úgy érzik, hogy a fegyelem, a napirend csak letöri a lelkesedésüket, középszerűségre kényszeríti a szárnyalásukat... Nagy lelkesedésében az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy aki tanítani akar, annak előbb tanulnia kell, aki másokat szeretne alakítani, annak magának is alakulnia kell.

Papnevelői tapasztalatok szólnak most püspök úrból...

- Fontos tapasztalatok ezek: tizenegy évig voltam spirituális. Püspökként is azon vagyok, hogy a frissen megtértek előbb dolgozzanak három-négy évet valamilyen kisközösségben, és azután jöjjenek a szemináriumba. Mindezt persze úgy igyekszem elmondani nekik, hogy ne elutasításnak tűnjék, hanem az első lépcsőnek az igazi papi hivatás útján, amely nélkül nincs következő lépcsőfok.

Felkészítették-e Önöket a szemináriumban arra, mi várja majd a kilépő papokat az 1953-as Magyarországon?

- Nem volt rá szükség, fölkészített minket erre az élet. Értesültünk a különféle atrocitásokról, mindnyájan sejthettük, mire vállalkozunk, anélkül, hogy bárki mondta volna, akár vértanúk is lehetünk.

Ugyanakkor egészen másként viszonyult még a magyar társadalom az egyházhoz, valláshoz...

- Meggyőződésem, hogy ha ötvenhat nem olyan véget ér, amilyet, akkor vallási értelemben is egészen másként alakult volna a magyar társadalom élete. A tradicionális vallásosságon nemigen fogott az állami erőszak. Voltak ugyan, akiket megfélemlített, de példaképeket, vértanúkat is termett ez az idő, akik pedig erősítették a csöndes elszántságot. A társadalom tradíciói ellen való támadás okozta az igazi kárt: a közösségek szétbomlasztása, a hagyományos értékek kigúnyolása, ami felerősített minden kedvezőtlen hatást. És az idő: az újabb generációk már egyre inkább értékmentesített közegbe születtek bele.

Az értékrelativizálódás világszerte megfigyelhető...

- Igen, ez az új keletű, szélsőséges liberalizmus célja és velejárója egyszerre: a jogok emlegetése a kötelességek említése nélkül, ami atomizálja a társadalmat és egyre manipulálhatóbbá teszi az egyént. Szabadosságában szabadnak képzeli magát, miközben pedig gyökértelenné és súlytalanná és kiszolgáltatottá válik.

Püspök úr nagy társadalmi változásoknak volt tanúja ötven papi éve alatt. Látta a folyamatot is, vagy csak megdöbbenten az eredményt?

- Ha nem napról napra, de ötéves szakaszokban már igen. Például azon, hogy fogytak a keresztelendők és a hittanosok.

Mire gondolt ilyenkor? Hogy valahogy túléljük? Hogy egyszer ez is elmúlik majd?

- Bevallom, nem ezen gondolkodtam. Hanem azon, hogyan lehet itt és most tovább dolgozni. A pap nem várhat a kedvező alkalomra, hogy dolgozzék. Nincs alkalmas és alkalmatlan idő. Makón például a volt szervita kápolna előcsarnokában izgalmas faliújságot csináltam, a közeli volt püspöki nyaralóból lett kollégium diákjai nem járhattak hittanra, de a faliújságot lelkesen olvasták... Aztán a piacozók is... Ott minden héten felnőttoktatást is sikerült szerveznem. Makóról 1972-ben kerültem be a szemináriumba spirituálisnak és tanárnak.

Mennyiben volt más ez a szeminárium, mint az, amelyben Ön készült a hivatásra?

- Sokban. Mondok egy példát: az elődöm figyelmeztetett, hogy az áldozat szót ki ne mondjam... Ezen megdöbbentem. A megváltás csúcspontja a keresztáldozat és a feltámadás: a pap életében sem csak a mise mint áldozat bemutatása a feladat, hanem saját életének odaáldozása... Erre rá kell nevelődnie a leendő papnak. Szóval nem sokáig követtem a kapott tanácsot... Másként kell tanítani ma a hittant is: nem ismeretanyagot kell átadni, hanem hitélményt kell bemutatni - mert nem számíthatunk a család magától értetődő támogatására. Nagy súlyt kell fektetni ma a papképzésben a hívekkel való kapcsolatteremtő képesség kialakítására. Létfontosságú, hogy a mai pap közösséget tudjon teremteni.

Domaszéken volt egy kis kertem, azt kapálgattam, gondoztam. Mindenki megállt mellettem: "Dolgozik, plébános úr? Na, látja, mi is ezt csináljuk... Látszik, hogy maga is közénk való..." Ez az életközelség elfogadhatóbbá tette, amit a szószékről mondtam.

Csak kevés pap életében következik be - bár sokan talán remélik, hogy sor kerül rá -, hogy kinevezik püspökké.

- Engem nem kedvelt a hatalom, így álmomban sem gondolhattam ilyesmire.

Az első kérésem az volt: Uram, adj erőt, hogy ember maradjak, ne legyek más, mint aki voltam és vagyok. Igyekeztem megmaradni lelkipásztornak is: hetente kétszer gyóntatok és misézem a székesegyházban, régi lelki vezetettjeim közül sokan máig hozzám járnak, ami tagadhatatlanul jólesik.

Nemrég a püspöki kar legtöbbet nyilatkozó tagja volt Gyulay Endre. Hogyan fogalmazná meg a pap és a püspök közéleti szerepét?

- A pap közéleti szerepe a saját egyházközségén belül érvényesüljön. A püspöknek ugyanakkor felelőssége, hogy az egyház ügyei a világ előtt tisztességesen legyenek megjelenítve. Szembe kell szállni a hamis vádakkal, világossá kell tenni az egyház tanítását és álláspontját. Én ilyen ügyekben valóban sokszor megnyilatkoztam. Részt vettem az Igazságosabb társadalomért című püspökkari körlevél megírásában, ami ugyanezt a célt szolgálta, és meglepően jó visszhangot keltett. Azt hiszem, ez a munka is ugyanazt a célt szolgálta, mint minden papi tevékenységem. Ötven évvel papszentelésem után nem érzek különösebb büszkeséget, de van miért jó szívvel hálát adnom.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu