Orbán Viktor

Hit és Európa

1949-ben, a második világháború befejezését és a nemzetiszocializmus vereségét követően az új Németország korszaka új alkotmánynyal kezdődött. Ennek első mondata így hangzik: Isten és Ember előtti felelőssége tudatában, (...) a német nép ezennel dönt a Német Szövetségi Köztársaság Alaptörvényéről. Akkor, 1949-ben, a Szovjetunió által meg nem szállt területen ez a gondolat természetes volt. A "barna diktatúra" bukása után a németek - mielőtt új törvényeket hoztak volna - Isten felé fordultak. A II. világháború tapasztalatával pontosan tudták, hogy a romokon csak akkor épülhet emberhez méltó világ, ha annak alapjai mélyebben és magasabban vannak, mint amit az ember saját erejéből alkotni tud.

Ez a lelki-szellemi újrakezdés Magyarországon a "vörös diktatúra" bukása után elmaradt. A mi Alkotmányunk még mindig 1949-ből való. S még ha sokat változott is azóta, mindannyian tudjuk, hogy 1949 Magyarországon nem a polgári demokratikus rendszer kezdetét hozta.

Vajon miért alakult így, hogy sem a rendszerváltoztatás politikusai, sem az egyesülő Európa építőmesterei nem szorgalmazták, vagy mondjuk úgy, nem szorgalmazták sikerrel ezt az újrakezdést? Hiszen találkozhatunk jó példával is: Lengyelországnak ebből a szempontból mintha sikerült volna tovább merészkedni, mint a többi rendszerváltoztató országnak. 1997-ben a lengyelek új Alkotmányt fogalmaztak maguknak, melynek preambuluma a következőképpen jellemzi a lengyel népet: Mindazok, akik hisznek Istenben, az igazság, az igazságosság, a jóság és a szépség forrásában, mind pedig azok, akik nem osztják ezt a hitet, de tisztelik eme általános értékeket, melyeket más forrásból származtatnak.... Majd később azt olvashatjuk, hogy a jogalkotók Isten, vagy pedig saját lelkiismeretük előtti felelősségre hivatkozva hívják életre Lengyelország Alkotmányát.

Érdemes szemünk előtt tartani ezt a néhány történelmi példát, ha a kereszténység és Európa összefüggéséről gondolkodunk. Mert mondjuk ki őszintén: a mai magyar közéletben - és nemcsak a közéletben - még mindig küzdelmes harc folyik a keresztény értékek megjelenítéséért. Aki közéleti emberként vállalja vagy akár csak elfogadja a "keresztény" jelzőt, annak nem lesz könnyű élete a világnak ebben a sarkában, még tizenhárom évvel a berlini fal leomlása után sem. Szinte azonnal "klerikálisnak", "nacionalistának", "populistának", és inkább gyakrabban, mint ritkábban "antiszemitának" fogják bélyegezni.

Ilyen a mi kis magyar világunk ma még.

Márpedig Robert Schumann francia külügyminiszter, az európai egység egyik nagy kezdeményező-formálója azt találta mondani: A demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz.

Európa mára bizony elég messze jutott ettől a mondattól. De bizakodásra azért mégis van okunk. Addig legalábbis mindenképp, amíg olyat hall az ember, amilyen szép és igaz mondat 2003 januárjában Esztergomban, Magyarország új prímás érsekének beiktatásakor hangzott el ekképpen: Kereszténység nélkül Európának nincsen szíve.

Tudjuk azonban, hogy még mindig sokan vannak, akik megmosolyogják azokat, akik a keresztény értékek szerepéről beszélnek a politikában és a közéletben vagy akár az állami életben. Ám úgy tűnik, vannak olyanok is, s nem is kevesen, akik megtapasztalták - az 1998 és 2002 közötti négy év számos példával szolgál erre -, hogy az egyházak szolgálata milyen sok jó gyümölcsöt terem Magyarország számára, s micsoda erővel hat a közéletben azoknak az embereknek a példája, akik életüket a vallásos hitre építik.

Föl kell tehát tennünk a kérdést: miért akarnánk mindezt a jót megvonni Európától? Miért ne törekednénk arra, hogy mindaz, ami a nemzetek életében szervesen - mint a földrész tőlünk nyugatabbra fekvő vidékein -, vagy - mint nálunk - a vörös diktatúra után újraszervesülve jelen van s meghatározza a nemzetek mindennapjait, az megjelenjék Európa közös alkotmányában; és nemcsak a deklarációk szintjén, hanem akár az intézmények működésében is?

A kérdés itt magasodik előttünk. Felismerik-e a döntéshozók, lesz-e ehhez eléggé nyílt szívük és világos értelmük, hogy a demokrácia nem merülhet ki a mindenkori többség felhatalmazásán alapuló hatalomgyakorlásban, hanem csak az Igazsághoz, a nagybetűs Igazsághoz igazodva lehet életképes? Lesz-e bennük elegendő bátorság, hogy ezt ki is mondják, tetteikben valóra váltsák? Kapnak-e az európai politikusok elegendő szellemi-lelki támaszt a választóiktól, akik a döntéshozói felelősséggel felruházzák őket? Lesz-e elegendő tanúságtevő erő az európai egyházak közösségeiben, hogy Európa most formálódó közös architektúrájában megjelenítsék azt a hitbéli vonást, amely az egyes nemzetek számára évszázadok óta természetes?

(A szerző a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség elnöke, az Európai Néppárt alelnöke.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu