"Egyszer itt járt a történelem"

Pócspetri - ötvenöt esztendő után

"Június 3-án, első pénteken is a határban dolgoztunk. Estefelé hazatértünk, majd menyasszonyommal és bátyámmal Jézus szíve-litániára mentünk - emlékezik Linzenbold István, mintha csak látná huszonéves egykori önmagát. - Amikor véget ért a szertartás, s az emberek kijöttek a templomból, napszállta után, nyolc óra tájban lehetett ez, valaki elkiáltotta magát: menjünk a községháza udvarára, mert bizottság érkezett, államosítani akarják az iskolát. Tiltakozzunk!"

Így kezdődött 1948. június 3-án a békés kis szabolcsi faluban a "pócspetri ügy", amelynek következtében van, aki ma is "rendőrgyilkos falu"-nak véli a máriapócsi görög katolikus zarándokhely szomszédságában fekvő települést.

Veres András püspök tizenegy esztendővel 1948 után született Pócspetriben. Vannak-e gyermekkori élményei arról, hogyan élte meg a falu a történteket, s a későbbi kollektív megbélyegzést?

- A felnőttek soha nem beszéltek arról, mi történt 1948-ban, azon a júniusi estén - mondja Veres András. - Utólag derült ki számomra, hogy féltek, s nem akarták, hogy a gyerekek életét terhelje, ami akkor történt.

Az egykori Klobusiczky-kúria épületében, a mai plébánián beszélgetünk Pásztor Károly lelkipásztorral. "Megújítottuk a templomtetőt - mondja -, Asztalos János atyának pedig márványtáblát állítunk a június hetedikei ünnepségen. Úgy érzem, adósságot törlesztünk ezzel."

1992-benBoross Péter, akkori belügyminiszter ünnepség keretében rehabilitálta az évtizedekig megbélyegzett falut. Testvérhúga és paptársa kísérték az idős Asztalos János plébánost, aki azonban már nem vett tudomást környezetéről. Csak nézett maga elé, s ebben a nézésben a megszenvedett - és megbocsátott múlt ült.

1948-ban már megszületett a politikai döntés a több mint ötezer egyházi iskola államosításáról. Hátravolt még a parlamenti komédia a demokratikus látszatért, és az ország közvéleményének "megdolgozása". A hatalom szocialista birtokosai akkor alakították totálissá diktatúrájukat, bár a mai fiatalság már alig tud valamit erről. Pásztor Károly is tapasztalja az emlékezet kopását a faluban:

- Az idősebbekben elevenen él a múlt. A fiatalabbak azonban részben, mert nem volt szabad beszélni erről, részben pedig a mai korszellem következtében, amely szerint a múlt érdektelen már, nemigen érzik Pócspetri sajgó sebét.

Linzenbold István így folytatja az emlékezést: "A tömeg a litánia után átvonult a községháza udvarára. Ekkor terjedt el a hír, hogy el akarják vinni a főjegyzőnket, Pósfalvi Györgyöt, mert nem hajlandó aláírni az egyházi iskola államosításáról szóló dokumentumot! Pósfalvit nagyon szerette a nép, nem akarták hagyni, hogy elhurcolják. A főjegyzőt nem engedték ki az épületből, ellenben négy rendőr lépett ki a községháza ajtaján. Kettő fent maradt a teraszon, kettő pedig lejött a lépcsőn a nép közé, s oszlatták a sokadalmat: mindenki menjen haza, nem lehet így viselkedni!

A nép nem hallgatott rájuk, visszakiabált. Erre az egyik rendőr, feltehetően Takács Gábor, figyelmeztető lövést adott le a levegőbe. A nép nem riadt meg, hanem még szorosabbra vonta a gyűrűt. Hogy ezután mi történt, pontosan nem lehet tudni, de a későbbi vizsgálat megállapította, hogy a rendőr fogta a puskát a csövénél, a fegyvert lecsapta maga előtt a földre, mire az elsült, mert nem volt biztosítva. Takács Gábor azonnal összeesett.

Az emberek megijedtek, kezdtek szivárogni elfele. Én is hazakísértem a menyasszonyomat, s visszafelé láttam, hogy már csak a kommunistabarát falusiak állnak a községházánál. Bátyámmal az istállóban aludtunk, mint az akkori parasztlegények. Hajnali négy óra felé rendőrök kiáltoznak: itt vannak a rendőrgyilkosok! Hajunknál fogva rángatnak ki bennünket az utcára, közben ütnek-vernek. Édesapámat is ütik. Bátyám összeesik, de a rendőr csak veri, mondván, hogy szimulál. Az utcán többünket már vagy tizenkét emberrel együtt hajtanak a községháza felé. Ott az udvaron ütnek-vágnak bennünket, közben kiderül, hogy minden utcából összeszedték a férfiakat. Apám egy ütés hatására összeesik, s mikor utána hajolok, engem is leütnek."

Veres András püspök szigorú, fegyelmezett arccal mondja:

- Tizennégy éves koromban szembesültem először a múlttal, amikor a győri bencés gimnáziumba kerültem. Tanáraim kérdeztek róla, s én nem tudtam, miről van szó. Amikor először hazautaztam, kérdeztem szüleimet, s akkor elmondták, mi történt, azzal, hogy másnak ne beszéljek róla.

A "történetet" Linzenbold István folytatja: "Megkezdődik a kihallgatás. A nyomozók azt mondják, a rendőr vagy kapkodott, vagy elejtette a fegyverét, amely nem volt biztosítva. Csak így történhetett a golyó pályája alapján -, magyarázzák egymásnak. Szót sem ejtenek arról, hogy netán valaki a nép közül lőtte volna le a rendőrt, akinek a torkán ment be a golyó, s a feje tetején jött ki. Azután kivezényelik a túszokat az udvarra, s fekvőtámaszokat végeztetnek velük. Így ment egész nap, étlen-szomjan. Ököllel, korbáccsal, gumibottal ütöttek bennünket. Asztalos János plébánost irgalmatlanul megverték, majd négykézlábra kényszerítették, és egy kecske mellé kötötték az istállóban. Ő egyébként litánia után benn maradt a templomban gyóntatni."

- Nehéz meghatározni, ki hatott kire: a plébános a falura, vagy a falu a plébánosra. - Veres András higgadt megrendültséggel beszél: - Bizonyosra veszem, hogy kölcsönösen erősítették egymást abban: az egyházat meg kell védeni. A hatalom bármennyire erőszakkal akarta is keresztülvinni az iskolák államosítását, a falubeliek bíztak abban, hogy tiltakozásukkal másként alakíthatják az eseményeket. A történelmi összefüggéseket tekintve ez nyilván nem sikerülhetett.

Másnap a férfiakat Budapestre vitték, öszszebilincselve. Egy hétig tartották fogva őket az Andrássy út 60-ban. Királyfalvi Miklós, Asztalos János plébános és mások ellen - akiket "főbűnösöknek" nevezett ki a hatalom a koncepciós perben - meghozták az ítéletet. Királyfalvi Miklóst fölakasztották.

- A plébános kiállása mindenképpen példamutató. Kegyelmi kérvény alapján nem végezték ki, mégis vértanúnak tekinthetjük. Elég a harmincnégy hónapig tartó magánzárkára gondolni - mondja Veres András, majd így folytatja: - Beszámolt nekem arról, milyen nehezen viselte ezt. Intellektuális beállítottságú ember volt, szeretett olvasni, de nem kaphatott könyvet. A magányban félt, hogy megőrül. 1956-ban végül ép elmével szabadult, és menekült külföldre.

Hatósági közeg elleni erőszak vádjával ítélték el - huszonkét társához hasonlóan - két hónapra Linzenbold Istvánt. Akkor már harmadik hónapja tartották fogva... "Egy ideig még rendőri felügyelet alatt álltunk. Kabátomon kis keresztet viseltem, a rendőr letépte rólam: minek ez neked, te rendőrgyilkos!.. Évtizedekig rendőrgyilkosok maradtunk. Bele tudták verni az ország népébe, hogy Petri rendőrgyilkos község!"

Pócspetri távolabbról a hatalom egyházzal szembeni politikai viszonyát példázza az adott történelmi időben. Ma milyennek látja ezt a viszonyt, kérdem Veres Andrástól.

- Semmiképpen nem szeretnék párhuzamot vonni az akkori és a mai kor között. Akkor militáns módon akarták az ateizmust rákényszeríteni az emberekre. Ma a vélemény és a gondolkodás szabad, bár a társdalom jelentős részében fölismerhető a materializmus. Ami ma is fontos: az egyház függetlenségének megőrzése. Az egyház szabadsága minden korban védelemre szorul, hiszen a hatalom mindig szeretné az egyházat valamiképpen eszközzé tenni saját céljai érdekében. Ezt mindenáron el kell kerülni.

A püspök a júniusi ünnepségre készül. Milyen tanítással emlékezik majd szülőfalujában?

- Pál apostolnál olvashatjuk a kérdést: ki szakíthat el minket Isten szerelmétől? Üldöztetés, kard? Semmi, hiszen ha valóban megismertük Krisztust, akkor megértettük életünk értelmét, célját. A hozzá való hűség és ragaszkodás minden áldozatot megér, s ezt azért is fontosnak tartom hangsúlyozni, mert voltak olyanok a faluban, akik úgy érezték, talán túl nagy áldozatot hoztak egyházukért, hitükért. Szeretném őket vagy utódaikat megerősíteni abban, hogy nem volt hiábavaló az áldozat. Hogy a falu a mai napig megőrizte az egyházhoz, Istenhez való hűségét, ez annak az áldozatnak is a gyümölcse. Sosem hozunk tehát túl nagy áldozatot, mert nem tudjuk, hogy a gyümölcs mikor és hol érik be. Amit belső lelki indíttatásból érzünk, hogy meg kell tennünk, azt mindig kötelességünk megtenni, megalkuvás nélkül.

-r -n

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu