Őszi madárcsapatok

Nemrég a Tömörkény közelében lévő nagy halastórendszeren jártam. Langyosan cirógattak a kora őszi napsugarak, amikor a megfigyelőtorony alatt, a nádszegélyben fülemülesitke kezdett énekelni. Ez az edzett madárka kora tavasszal, márciusban érkezik, de késő őszig itt marad: néha még októberben is dalol. A távolban nagy csapat kanalasréce úszott, de akadt a tavakon tőkés, csörgő, kendermagos és néhány már téli vendégként érkezett fütyülő réce is. Vadászó karvaly suhant végig a nádszegély felett, nyári ludakat riasztott fel egy repülő rétisas, szürke gém kiáltott borízű hangján, a magasban hegyes szárnyú kabasólyom kergette a napsugarak előcsalta szitakötőket.

Az egyik hatalmas tavat nemrég halászhatták le, és a visszamaradó sekély víz, illetve a nagy iszappadok ezernyi madárnak kínáltak eszményi pihenő- és táplálkozóhelyet. A nekik csupán térdig érő vízben legalább 250 gulipán keresgélt egymás mellett. A fehér alapon feketén tarkállt, felfelé ívelő hosszú csőrükkel kaszáló mozdulatokkal táplálkozó madarak szorosan összetartottak, ha az élen haladók jobbra vagy balra fordultak, a többiek nyomban követték őket. Kicsit távolabb, a hosszan elnyúló széles iszappadon több ezer dankasirály pihent, de voltak ott pólingok, godák, cankók, bíbicek és partfutók, mögöttük pedig komor fekete seregként vagy száz kormorán üldögélt egymás mellett.

Nagy csapat kanalasgém érkezett, és kezdte szűrni a vizet, távolabbról az észak felől érkezett ujjaslilék dallamos ‘tiü-lii kiáltását sodorta a szellő. Hívogattak a pólingok is, de néha szépen bugyborékoló tavaszi nászhangjaikat is hallatták. Egyikük fürdeni kezdett. Önfeledten paskolta a vizet, aztán felborzolt tollakkal megrázta magát, és hosszas tisztálkodásba kezdett. A tó felett talán az utolsó fecskecsapat suhant dél felé, jóval magasabban a kabasólyom még mindig szitakötőkre vadászott. Ha elkapott egyet, karmait előrenyújtotta, lehajolt és jóízűen elfogyasztotta.

Az ember ül a gát szélén a fűben, szeme előtt a távcső, és alig tud betelni a látvánnyal. A nádszegélyhez simuló bodzabokrok ágain fehéren pompáznak a felfutó szulák nagy, tölcsér alakú virágai, kicsit odébb az ükörkelonc piros bogyói bújnak meg az itt-ott már sárguló levelek között. Éppen egy jókora sisakos sáskát figyeltem a fű között, amikor Andris fiam megbökött, és felfelé mutatott. A kék égen csendesen úszó bárányfelhők alatt nyolc hatalmas rétisas keringett. Lustán rótták az egyik nagy kört a másik után, ketten egy közéjük keveredett fiatal parlagi sast igyekeztek az erősebb jogán odébb terelgetni. Hol az egyiket, hol a másikat néztem. Nem emlékszem, mikor láttam kilenc sast egyszerre a levegőben.

Az egyik rétisas hirtelen gondolt egyet, és merész ívben az iszappadra ereszkedett. A cankók és sirályok udvariasan helyet adtak neki, kicsit odébb röppentek, de tovább már nem törődtek a hatalmas ragadozóval. A sas nem véletlenül szállt le, néhány perc múlva már tépett valamit. Talán egy haldög lehetett, amit éles szemével észrevett odafentről. Előrehajolva, kényelmesen, ráérősen evett, időnként felemelte a fejét és körülnézett. Két szemtelen dolmányos varjú szállt le a közelben, és a sas mögé kerülve lesték, marad-e nekik is valami a csemegéből. A nagy madár nem törődött velük, szinte észre sem vette őket.

Nyugodtan tépett tovább, de egyre lassuló tempóban, végül jóllakottan megtörölte a csőrét és nehézkesen odébb lépett. A mohó arccal várakozó varjakra nézett, és királyi tekintete mintha ezt mondta volna: én végeztem, a többi a tiétek. Azzal kitárta széles szárnyait, és méltóságteljesen a levegőbe emelkedett.

Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu