Megemlékezés Tegzes György egyházzenészről

Csak lélekben lehettem ott
a temetésén

vagyis emlékfoszlányok szakadtak fel a mélyből, miközben éles képzeleti képben láttam, ahogy néhány hete, azon szeptemberi napon a koporsóját viszik, majd ahogy belehelyezik a földbe. Most ez a képzeleti éles kép vált ködössé, és nem láttam a gyászolók arcát és a résztvevőket sem. Ezzel párhuzamosan az emlékképek lettek élesek.

Gyermekkorom legnehezebb feladata a délutáni alvás volt. Egyszerűen nem ment. Egy rokon lakodalmára leutazott hozzánk vidékre az én fiatal nagybátyám a feleségével. Ők vállalkoztak elaltatásomra. Azt hiszem, lecsatolta karóráját, vagy zsebóráját vette elő, és a párnámra tette. Az óra (nem az elemes) az első és utolsó gép, amelyet e pazar technikai civilizációban mind a mai napig csodálok. A csodálkozás bódulatában mély álomba zuhantam...

Újmisés koromban meglátogattam újpesti lakásán, mert szerettem volna beszélni vele. Büszke voltam rá. Ő azok közül a pedagógusok közül való volt, akik számára nincs reménytelen eset. Hitte, tudta és elérte, hogy botfülű tanítványai is megszerették a zenét, és a zenei analfabetizmusból kiemelkedtek: megtanultak kottát írni és olvasni. Nagybátyám azért is vérbeli pedagógus volt, mert nemcsak a zenére volt képes figyelni, hanem a tanulóra, a növendékre is. Ráébredve arra, hogy Kodály zenei követelményeit a szaktanárok nem alkalmazzák eléggé a gyermekekhez, új tankönyvet írt, és hozzá módszertani útmutatót.

Rendtársammal, egykori tanítványával, a kiváló orgonista Ágoston atyával együtt töltöttem nála pár órát. Meglepett mélységes hite. Kimondhatatlanul örült annak, hogy én pap lettem.

Most szintén feléledt bennem a temetés képzeleti képe. Beszédek hangzanak el az én nagybátyámról, Tegzes Györgyről. Felsorolják életének főbb és látható állomásait. Pécsett, a Püspöki Tanítóképzőben 1941 júniusában vette át tanítói oklevelét, és még azoknak a kántor-tanítóknak lépett a nyomdokába, akik hivatásból lettek népnevelők, iskolamesterek és a szent zene művelői. 1942-ben beiratkozott a Zeneművészeti Főiskolára. A háború miatt csak 1948-ban tudta megszerezni egyházkarnagyi, 1949-ben pedig középiskolai ének-zene tanári diplomáját. Gimnáziumban és általános iskolában működött. Huszonöt éven át szakfelügyelő volt. Egyházkarnagyi működését még Harmat Artúrral kezdte... Tanított a kántorképzőn...

Elhalkulnak a gyászbeszédek hangjai, a kollégák, a barátok arca ismét elmosódik, és emlékeimből kiélesedik Gyurka bátyám figyelő, boldog arca. A pesti ferencesek templomában hallgatja konferenciabeszédeimet. Kimagaslott a többiek közül: figyelmével, hitével és azzal a nemes büszkeségfélével, hogy én az ő unokaöccse vagyok.

Ez a büszkeségféle kölcsönös volt. Temetésén, amelyen csak így lélekben lehettem jelen, most én vagyok büszke - vagy inkább hálás a Jóistennek Gyurka bátyámért.

Az utolsó kép. Megint emlék. Az Egyházzenei Tanszéken készülök órát tartani. Egyik lány mondja a másiknak: "Légy szíves, add ide a Tegzest!" (Talán a Hétfokú olvasógyakorlatok első vagy második kötetét.) Felkapom a fejemet, de nem szólok...

Uram, fogadd be őt a Sanctust éneklő szentjeid közé!

Barsi Balázs

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu