(ezerötszáz gyors)

Nobel-díj után

Most, hogy megkaptam a Nobel-díjat, kicsit jobban érzem magam. Mivel Kertész Imre személyében sok magyar íróemberrel együtt kicsit engem is megbecsültek a céh egyik szerény tagjaként. Említhetnék másokat is: Pilinszky Jánost, Illyés Gyulát, Márai Sándort vagy Ottlik Gézát, akik műve ugyancsak méltó lehetett volna a magyar irodalom hasonló elismerésére. Mondhatnék aztán olyan neveket is, akiknek minden esélyük megvan rá, hogy ne fordítsák le műveiket idegen nyelvekre, hogy föl se bukkanhassanak a Nobel-díjra jelölők szemhatárán, akik azonban - ha csak egy megpróbált nemzet számára alkotnak is értéket - ugyancsak nem írnak hiába. Egy céh vagyunk: hogy egyikünk-másikunk munkája mennyit ér, azt nem a díjak, nem a kitüntetések, de még csak nem is a megjelent könyvek példányszáma méri hitelesen - mindez anynyi irodalmon kívüli tényezőtől függ ugyanis.

Kertész legismertebb könyvét, a saját iszonytató - Auschwitzon át vezető - kálváriajárásának élményéből fogant Sorstalanságot megrendülten olvastam sok évvel ezelőtt. Azóta olvastam több, kevéssé rokonszenves nyilatkozatát is, némelyik indulatot és sajnálatot váltott ki belőlem: például amikor arról beszélt, hogy mennyire nem becsülik meg, és mennyire nem érzi otthon magát ebben az országban. Ha már itt tartunk: sokan vagyunk, akik szintén nem mindig érezzük otthon magunkat itthon...

Az író egyéni sorsából anynyi számít, amennyi a művet táplálja. A legjobb, ha a többi néma csend. Egy tisztességes céh tagjai mindenek ellenére összetartoznak. Reméljük, a magyar írók tudnak örülni a Kertész Imre személyében őket is ért kitüntetésnek. Mert ha nincs magyar nyelv és magyar irodalom - a Halotti beszédtől a ma első versét faragó kamaszig -, akkor nincs Kertész Imre sem mint magyar író, és nincs ez a Nobel-díj.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu