Kirándulás a múltba

Van egy fiatal barátom, aki engem csak "kedves bátyám"-nak szólít. Bokros, mindennapi teendői ellenére is ellátogat hozzám olykor: hozza, viszi a híreket, mindenről beszámol. Ő jelenti számomra a várost. Én magam ugyanis betegeskedésem miatt már nem utazom a trolikon és buszokon régóta. Hiányzik nagyon a város lüktetése. Ezt igyekszik pótolni élénk, mindenre kiterjedő fecsegésével.

A minap volt egy kis szabad ideje, s támadt egy nagyszerű ötlete: elvisz kocsikázni. Járjuk majd céltalanul a várost, van-e hozzá kedvem?

Persze, hogy volt. Sóvárogtam már az utcazajra, tülekedésre, a terek forgalmára. Hiszen hónapok óta csak képzeletben járom a várost. Nagyszerű élmény lesz!

Erősen és hálásan kapaszkodtam a karjába, amíg lesegített a lépcsőn. Betuszkolt maga mellé, rámkapcsolta az övet és indított. A saroknál lassított, és kérdően rámnézett. Merre? Nem is tudom. Mehetnénk a közeli Városligetbe is, de oda járművel nem szabad behajtani. De az nem is az utcák zaját áhítóknak való hely. Ott a magány csendjét keresi az ember valamelyik kopott fapadon. És a madarak feleselésében gyönyörködhet, a felhők néma járását figyelve.

Menjünk talán a Margit-szigetre? Harminc évvel ezelőtt ültem egyik nyíló rózsatöve mellett, valakire várva. Nem jött. A pad lehet hogy még megvan, de a rózsa azóta többször elvirágzott. Forró nyarak és hideg telek múltak.

Már a Dózsa György úton haladunk, amikor eszembe villan egy régi-régi utazás. Az ötvenes években jártam otthon, szülőfalumban az első autómmal. Apám büszkén nézegette a Wartburgot, tetszett neki. Megkérdeztem: "Szeretnéd, ha elvinnélek kocsikázni?" Bólintott. "Hová?"

A határba vágyott, ahol már régen járt betegsége miatt dűlőutak, elhagyott kutak, fák sora, szántóföldek suhantak el mellettünk. Itta tekintetével a látványt. Amikor később véleményére voltam kíváncsi, azt mondta, hogy nagyon élvezte, csak egy kicsit gyorsan mentünk. Hogy lassabban kellett volna, lépésben, mintha szekéren haladna az ember. Az az igazi. Akkor látja az életet.

A mi gépkocsink közben az Andrássy úton suhant. Menjünk át Budára? Régen jártam már a Halászbástyán, lehet annak tíz esztendeje is. Aztán mégis inkább a Duna-part mellett döntöttem. A régi hajóállomást szeretném látni. Barátom figyelmeztetett, hogy nincs már áradás. Engem nem is a víz árja érdekel, hanem a múlt emléke.

Kisegít a kocsiból, leültet a lépcső legfelső fokára, amikor megszólal a maroktelefon a zsebében: Halló! Ráncolja a homlokát, aztán bocsánatot kér tőlem, mert fél órára itt kell hagynia, de jön majd vissza értem. Addig nézelődjem.

Magamra maradok a múlttal. Előttem a volt hajóállomás. Régen innen indultak a nagy fehér hajók minden délben Mohácsra, ahonnan a hajnali órákban érkeztek vissza a zöldséget szállító kertészkedőkkel. Hármat fütytyentett a hajó induláskor. Mindennap itt nézelődtünk a kisfiammal, akit én vittem délelőtti sétára, mert csak este dolgoztam a szerkesztőségben. Egyszer - emlékszem - elrejtőztem előle, a hirdetőoszlop mögé bújtam. Onnan figyeltem rá vigyázó tekintettel.

Még most is látom riadt szemét, sírásra görbülő ajkát: Apu! - kiáltotta rémülten. Aztán észrevett, és hozzámfutott. Órákig nem engedte el a kezem. Tenyerének melegét még mindig érzem. Erősebben kellett volna fognom a kezét, hogy ne engedjem elragadni a haláltól.

Ülök így a múlt emlékeivel a csendben a lépcső legmagasabb fokán, és közben félni kezdek, ahogy visszatekintek a mögöttem elsuhanó zord huszadik századra. Kitelepítések, internálótáborok, vörös csillag! Aggódom is kissé az újtól, ami majd jön, és öregen, betegen rámtalál itt a Duna partján. Hogyan védekezzem? Aztán felrezzenek és megnyugszom, érzem fiatal barátom erős karját. Visszajött értem. Elvisz, hogy tanúja se maradjon a múltnak.

Indulás előtt kitekintek a kocsi lehúzott ablakán. Felhő borong a Vár felett? Nem.

Költöző madarak serege verődött össze. Indulnak délre.

Illés Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu