Elmer István

Tűzkígyók

Enyhül az idő. Amint enged a fagy, roppan az ág: mozdul benne a megdermedt élet. Ünnep délutánja: csöndesek és kihaltak a város utcái. Csorog az eresz, fényét éleszti a nap.

- Nézd, nagyapa, látszik a hold - rázza meg a gyermek az öreg kezét.

- Igen, a növő hold már az égen...

Nemrég kerekedtek föl, befejezték az ebédet a verandán, ahonnan a folyóra lehetett látni, a másik irányban pedig a hegytetőre.

- Miért nő a hold? - tudakolja a gyermek.

A föld árnyékában mi látjuk fogyni és növekedni, pedig a hold mindig ugyanakkora marad.

- Mi az, hogy mindig? És amikor még nem létezett a hold?

Az ember nem tudja ezt. Az időt és a távolságot önmaga idejéhez és távolságához méri.

Eszerint a hold sem mindig volt, hanem csak ember-mindig?

Olyan szavakat ejtünk ki, amelyeknek nem ismerjük a jelentését.

- Mondjál ilyeneket, nagyapa!

- Mindig..., soha..., teljesen..., igazság..., szépség..., tökéletesség..., végtelen..., egész...

- De ha ezeket nem ismerjük, akkor a legtöbb szavunknak sem ismerjük a jelentését - vág közbe a gyermek.

- Talán azért van ez így - tűnődik a nagyapja - mert az ember nem a megismerésre született.

- Akkor te miért lettél tudós?

- Úgy értem - mosolyodik el zavartan az öreg -, nem a teljes megismerésre... Sok mindent tudunk.

- Mit tudunk, nagyapa?

- Tudjuk például, hogy ha végigmegyünk ezen az utcán, balra a sarkon megpillantjuk a ferencesek templomát.

- És ezt honnan tudjuk?

- Emlékszem rá, mert jártam már erre. Meg azután olvastam a könyvekben is.

- De a könyvek hazudhatnak.

- Bizony, hazudhatnak. Ezért kell megnéznünk: ki a könyv szerzője?

- Hogy hihetünk-e neki?

- Azért tudunk valamit a könyvekből, mert elhisszük? Legelőször is azt, hogy a szerző nem hazudik. A tudást tehát megelőzi a hit?

- Igen. Minden tudás föltételez valamilyen hitet. A világ... - az öreg bizonytalanul köszörüli a torkát - a világ... látod, megint egy olyan szó, amelynek nem ismerjük a tartalmát, egy szóval...

- Tudom, nagyapa. Bizonyára a mi világunkról beszélsz.

- Igen. A mi világunk elsősorban hit-világ.

- Azt mondod, ha előbb nem hinnénk, nem is tudnánk semmit?

- Meg tudod-e mondani, miért nevezzük embernek magunkat?

- Mert... mert... - erőlködik a gyermek, s azután hirtelen rátalál a válaszra, úgy hiszi, rátalált -, mert értelmünk van, gondolkodni tudunk.

- Hol bújik meg bennünk a gondolkodás képessége? A lábujjunk képes-e gondolkodni vagy inkább a könyökünk?

- Nem, a fejünkkel gondolkodunk, nagyapa!

- S mi gondolkodik a fejünkben?

- Hát az eszünk! - nyílik nagyra a gyermek szeme.

- És megfogtad-e már valaha az eszedet?

- Nem, mert az agyunkban lakik.

- És honnan tudod, hogy a fejünkben lakozik az agy?

- Mert másoknak is ott van...

- És még...?

- Az orvosok is azt mondják.

- S ők nem tévedhetnek?

- Bizonyára ők is tévednek. De valakinek csak hinni kell, elvégre ők a szakemberek!

- No látod, mindig oda lyukadunk ki, hogy a tudás összefügg azzal, előbb elhiszel-e valamit vagy sem.

- De én akkor is a tiszta tudásra törekszem! - elégedetlenkedik a gyermek. - Olyan tudós akarok lenni, mint te vagy, nagypapa. Te mindent tudsz.

- Úgy gondolod?

- Igen, úgy hiszem... - a gyermek amint kiejti a szót: hiszem, megrázza a fejét, elmosolyodik: - Csak akkor tudhatom, hogy te mindent tudsz, ha előbb elhiszem, hogy mindent tudsz, amit nyilván előbb neked is el kellett hinned, hogy azután tudássá lehessen...

Már kinn járnak a városon túl, a szürke-csupasz erdő fái között.

- Miért nem esik le a hold az égről... és a nap miért nem?

- A lenn és a fönn csak itt a földön jelöl irányokat. Ezért ahol nincsenek irányok, a nap és a hold nem eshet le.

- Én azt hittem...

- Hitted vagy tudtad?

- Ó, nagyapa! Te igazán különös vagy! Már azt sem tudom, mit merészeljek mondani. Nem gondoltam, hogy a szavak ennyire megcsalják az embert.

- Nem csalják meg, csak tudnunk kell, mire hivatottak...

- ... a szavak...

- ... és az ember...

- ... mire?

Az öreg nem válaszol, átfogja unokája vállát, aki lassan a fejére nő, s keze alatt érzi a széles izmok ívét. Nézd - mondja neki -, ott elöl, látod azt a liláskék fényt?

S mert a gyermek bólogat, folytatja:

- Bizonyára erdei munkások gyújtották meg, s azóta is lángol-szuszog, lebeg a vörhenyes melegség. Gyere, nézzük meg közelebbről.

A hatalmas farönk mindenestől izzik. Hasadékaiban apró lángok kígyóznak, de leginkább egyetlen forró remegés. Az öreg és az unoka elindulnak az irányába.

- Nem látom - áll meg hirtelen a gyermek.

- Ott van, ne félj, ne hitetlenkedj, ott kell lennie.

- Bizonyára eltakarja valami a szemünk elől.

- De ha nem látom, honnan tudjam, hogy ott van? Fáradt vagyok, hiába nem gyalogolok.

- Hidd el, hogy rátalálunk!

Mondja az öreg, s haladnak tovább.

A légies lila-kék izzás remeg, beleolvad a téli erdőbe, s már szürkül is.

- Nem érjük el - bizonytalankodik a gyermek.

- Kishitű vagy... tudod, hogy ott kell lennie, vagy nem?

- Tudom... illetve hiszem, hogy tudom a farönköt és az erdei munkásokat, s a lángkígyókat.

- Akkor miért ne érhetnénk el, miért ne pillanthatnánk meg? - s a nagyapa tölgyfagyökérből faragott szép sétabotjával a levegőbe bök: - Gyerünk tovább!

És mennek, ki tudja, meddig, bandukolnak szótlan a sötétségben a fény irányába, botorkálva a vastag avarban, s talpuk alatt száraz gallyak görögnek.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu