Beke György

Nagymamák hite

Egy családi történet jut eszembe. Még a diktatúra idejéből. Budapesti mérnökember egy vidéki városkából nősült, és miután két gyermekük született, felhozta az anyósát is, hogy segítsen a nevelésükben. Tréfásan mondogatta is, hogy "a szocializmusban legnagyobb érték az anyós". Ha a férj és a feleség is dolgozik - márpedig másként nehezen élnének meg -, az anyós veszi át a házban a parancsnokságot. N-né asszony, nevezzük így, szívesen is vállalta a feladatot, elég erőt érzett még magában a háztartás vezetésére és a két unoka gondozására. Okos gyermekek voltak mind a ketten, egy fiú és egy lány, szomjasak minden új ismeretre és különösen a nagymama történeteire.

Apjuk egyszer arra lett figyelmes, hogy a gyermekek, különösen a fiúcska, Jézus Krisztust emlegeti, keresztre feszítését és feltámadását. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy a nagymama szájából hallhatták a bibliai történeteket, az óvodában nem esik szó ilyesmiről. Csak el ne szólná a fia magát az óvónő előtt! Híre menne, s ki tudja, milyen kára származnék.

Neki és egész családjának. A mérnök meg volt győződve, hogy az új társadalomban egyszerűen kihal a vallás, nem fogja emlegetni senki. Ha a "kettős nevelés" hátrányairól olvasott az újságban, büszkén húzta ki magát: ilyesmi nálunk nem fordulhatna elő. Nem volt istentagadó, de az a vallásos nevelés rég lekopott róla, amit valamikor gyermekkorában kapott. Úgy tartotta, hogy számára a vallás, Isten, a papok tanítása fölösleges, nehéz teher, hát a gyermekei ne is vegyék majd egykor vállukra ezt a terhet. Megkíméli őket...

Megdöbbent a mérnök, és szemrehányóan mondta a feleségének:

- Ez az édesanyád műve. Ha tudtam volna...

- A megkeresztelésükről?

Hüledezve értesült a mérnök úr, hogy a gyermekei nemcsak Krisztus történetét hallgatják a nagymamától, de meg is vannak keresztelve. Szabályosan. A feleség örült, hogy ilyenképpen szóba hozódott a keresztelés dolga, rég meg akarta mondani a férjének. Szokásos történet volt. A nagymama elvitte az unokáit abba a kisvárosba, ahol az élete javát töltötte, és az egyik mise után keresztvíz alá tartották mind a két gyermeket. Ott volt az anyjuk is, ez enyhítette a plébános szigorát, aki előbb úgy vélte, ha már két-három esztendőn át elhanyagolták a keresztelést, várjanak még vele, amíg a gyermekek annyira felnőnek, hogy maguk kérik, vallási meggyőződésük alapján. A nagymama sóhajtozott, hogy "én addig meghalok, főtisztelendő atyám". A mama előrelátóbb volt, és magával hozott két pár keresztszülőt is, a kisváros tiszteletben álló hívő polgárai közül...

Váratlan folytatása lett a történetnek. Vagy ez volt a természetes? A férj a "családi lázadás" láttán megadta magát, nem tiltakozott többé. Magában sokszor meghányta-vetette a dolgot, és évek múltán ő vitte a gyermekeit vasárnapi misére.

Anyósom igazi hittérítő - mondogatta tréfásan, szeretettel. Mennyire eltalálta! Érdemes lenne akár szociológiai felmérést készíteni arról, hogy mit jelentett a diktatúra súlyos időszakában, de akár ma is a nagymamák és nagyapák nemzedéke a családok életében, a hit felébresztésében és megőrzésében.

Úgy hozták a politikai körülmények, hogy egy nemzedék "kiesett" a vallási élet folytonosságából. Tagjainak többsége nem tanult hittant, ezzel szemben természetes hitét és vonzalmát elkábították úttörő foglalkozásokkal, később a tudománynak hirdetett ateizmussal, és ha kellett, paranccsal, erőszakkal. Felnövekedve és szülővé válva, nem érezték át felelősségüket önmaguk és gyermekeik lelki életéért, jövendő üdvözüléséért.

A "materializmus" nem filozófiaként, hanem érdekként, érvényesülésként győzött a tudatukban. Legyőzte őket. Kirekesztették magukból Istent, azzal a balga hiedelemmel, hogy meg tudnak lenni nélküle is. Elzárták Istent a gyermekeiktől, pedig ez már nemcsak felelőtlenség, hanem bűn, súlyos bűn.

A nagymamák és a nagyapák nemzedéke azonban magával hozta egész életén át az öregségbe a hajdanán, gyermekfejjel megérzett hitet, bizalmat Istenben és a felelősséget magukért és embertársaikért. Régen ez csendes öregséget adott a nagymamáknak és nagyapáknak, most valóban a hittérítés nehéz kötelességét rótta rájuk. És igen sok nagyszülő - bizonyosan a többség - akár gyermekei közönyén "átnyúlva" az unokákhoz, a család harmadik nemzedékéhez, igehirdetővé vált, jó pásztorrá, önkörében önzetlen, naiv apostollá.

Tették ezt a nagymamák és nagytaták rokonszenves "önzésből", unokáik féltéséből. Teszik továbbra is, mert a nemzet testén az erkölcsi sebek, a roncsolódás nyomai nem tűnnek el azonnal, a társadalmi rend megváltozásával, a múlt ebben is éppen olyan csökönyösen védekezik, mint hatalmának minden más szegletében. A nagymamák hite az igazán hatásos nevelőerő, s amire talán nem is gondolnak: ők a nemzet lelki újjáteremtői.

(A szerző József Attila-díjas író, Táncsics-díjas újságíró)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu