Mindenkinek a saját nyelvén

Loyolai Szent Ignác és a jezsuiták

Loyolai Szent Ignác

Alapítójukra emlékeznek július 31-én a jezsuita szerzetesek. A rendet Loyolai Szent Ignác hívta életre. A becsvágyó katonatiszt 1551-ben egy ütközetben súlyosan megsebesült. Betegágyán felfedezte a szentek nagyszerű példáját: a kedvelt lovagregények helyett ugyanis a Krisztus élete, és a Szentek virágoskertje című könyvet adták a kezébe. Megtért, majd tíz évet a tanulásnak szentelt, azután hét társával együtt Párizsban fogadalmat tett: Istenért és a lelkekért fognak küzdeni. A Jézus Társaságot 1540-ben III. Pál pápa hagyta jóvá. Hazánkban először 1561-ben Nagyszombatban telepedtek le a jezsuiták. Nemeshegyi Péter jezsuita teológus, a világban élő mintegy 26 ezer jezsuita egyike a rendalapító életéről és a Jézus Társaság elterjedéséről beszél.

- Loyolai Szent Ignáccal akkor találkoztam "személyesen", amikor beléptem a jezsuitákhoz. Mielőtt jelentkeztem volna, Xavéri Szent Ferencről sokat hallottam: keresztapámnak is ő volt a védőszentje. Aligha gondoltak arra, hogy végül én is Japánban leszek misszionárius, ahol az első ember, aki a kereszténységet hirdette, éppen Xavéri Szent Ferenc volt. Aztán én is odakerültem, és nagyon jól éreztem ott magamat.

Szent Ignác talán nem anynyira népszerű szent, mint Xavéri Szent Ferenc, de hogy nagy szent volt, az egészen bizonyos. Ignác lelkisége - amellyel már a rendben ismerkedtem meg - áthatja a jezsuiták közösségét. Bátor ember volt: a szerzetesrendeknek az addigi hagyományából, amelyet változtathatatlannak gondoltak, egy sereg elemet kihagyott. Például a közös zsolozsmázást, a hosszú szertartásokat. Úgy gondolta, hogy ebben a korban - vagyis a XVI. század elején - olyan emberekre van szükség, akik nem csupán szemlélődnek, nem csupán egyfajta szolgálatot végeznek, hanem bármikor, bárhol, a legkülönfélébb szolgálatot vállalva készek "Isten nagyobb dicsőségére és a lelkeknek a javára" dolgozni. "Segíteni a lelkeket" - vallotta a Szent Péter leveléből származó mondattal, de nemcsak a lelkekre gondolt, hanem az egész emberre, akinek számára természetesen a legfontosabb, hogy szíve mélyén Istenhez térjen, hogy jó úton járjon, és a végén eljusson az Örök Boldogságra, erre szánta minden energiáját és erre a célra alapította rendjét is. Szent Ignác felismerte, hogy ami nagyon akadályozza az egyháznak ezt a lélekmentését, az a gazdagsághoz való ragaszkodás. Abban a korban bizony az egyházban rengeteg főúri származású püspök volt, és a pápai udvart is a fényűzés jellemezte. Ignác nem azzal kezdte, hogy kritizálta volna a pápát vagy a püspököket, hanem a jezsuitáknak megparancsolta: "szolgálataikért semmiféle ellenszolgáltatást el ne fogadjatok". Szegényen hirdetni az Evangéliumot mindenkinek! - hangoztatta. Még azt is megtiltotta a jezsuitáknak, hogy bármilyen egyházi vagy világi méltóságra pályázzanak: olyannyira, hogy ha közülünk valakiről kiderülne, hogy ő házfőnök, rendfőnök, érsek, vagy püspök akarna lenni, akkor azonnal föl kell jelenteni a rendfőnökségnél. És ha bebizonyosodik róla, akkor ezáltal már alkalmatlanná válik mindenféle ilyen méltóságra. Persze azt is hozzátette, hogy a szerzetes engedelmes, és így az arra illetékes egyházi méltóságtól az ilyen megbízatást is el kell fogadni. Korunkban ez elég gyakran előfordul, mert II. János Pál pápa sok jezsuitát nevezett ki püspöknek.

Szent Ignác a lelkigyakorlatát harmincnaposra tervezte. Mi, jezsuiták ezt életünkben kétszer végezzük el. Először, mikor belépünk, később, mikor befejezzük tanulmányainkat, és ez bizony nagy élmény. Itt aztán igazán kibújik a szög a zsákból, hogy az ember valóban szívből-lélekből akar-e Istennek szolgálni, és önzetlenül akar-e Jézus nyomában járni.

Megtérése híres történet: a Manresa melletti barlangban nagy kegyelmekben volt része. Szintén nagy kegyelmi élménye volt Ignácnak, amikor társaival először ment Rómába, hogy felajánlja szolgálatait a pápának. Róma közelében belépett egy kis kápolnába, ahol Isten hangját hallotta: "Rómában kegyes leszek hozzátok." Amikor kijött a kápolnából, azt mondta társainak: "Nem tudom, mi fog történni velünk Rómában. Talán még keresztre is feszítenek. De azt az egyet tudom, az Úr megígérte, kegyes lesz hozzánk." Kispapként magam is részt vettem szentmisén ebben a kápolnában, majd papként miséztem is ott. Nem rendkívüli élményt jelentett, hanem meghatározót.

Száraz embernek tűnik Szent Ignác, mert figyelme csak a lényegre korlátozódik. Följegyzései - mindet el akarta égetni, de egy évnyi anyag valahogy megmaradt az asztalán - nagyon egyszerűek. Ebben olvasható, hogy amikor a mise elején keresztet vet, egy hatalmas árhullám viszi fel az Istenhez, fényeket lát, könnyei hullanak, és abból a római szobából, ahol ő a szentháromságos Istennel találkozott, onnét áradt ki az az óriási energia, amely vonzotta a rendtagokat, amely aztán szétküldte őket az egész világra.

Hatalmas hatása volt az akkori Magyarországon a fiatalság nevelésére.

Ignác korfordulón élt: a középkor akkor csapott át az újkorba, mely a humanizmust tekintette fontosnak, és az egyén kibontakoztatását. Ignác nagyszerű érzékkel eresztette rá a Jézus Társaság csónakját erre a hullámra a jezsuita iskolákkal, a humanista neveléssel, az iskolai színjátszással, a diákok egyéniségének a kifejlesztésével. Ez volt az, amire akkor szükség volt.

Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatában van egy elmélkedés, amelynek az a címe, hogy Krisztus királyról szóló elmélkedés. Ebben azt mondja, hogy Jézus Krisztus az egész világ Üdvözítője és Megváltója. Minden népet az ő tanítványává akart tenni, és ezért küldi az egész világra tanítványait, hogy terjesszék az Evangéliumot, és minden nemzetet elvezessenek az Isten Országába. Ignác úgy érezte, hogy ez az ő feladata. Bár a király szót használja, hozzáteszi azonban, hogy a királynak ez a vállalkozása nem valami hadjáratféle, hanem szegénységben, kereszthordozásban, gyalázatok elviselésében kell nekünk Jézus nyomában járni, és nem fegyverrel, erőszakkal, hanem Jézus módjára, és meghívni mindenkit az ő országába. Ez volt az az óriási energia, amely szétröpítette a jezsuitákat az egész világra: Japánba, Dél-Amerikába, Etiópiába. Már Ignác életében három világrészen jelen voltunk, és Európa minden országában. Dél-Amerikában még csúfabbul viselkedtek az európai gyarmatosítók, mint a Távol-Keleten. A jezsuiták falvakba gyűjtötték az indiánokat, megtanították őket a földművelésre, az állattenyésztésre, bevezették őket a rendezett életbe. Nemcsak a hitet tanították meg, hanem azt is, hogyan lehet egymással békében élni, mert az indián törzsek között állandó volt a háborúskodás, ezekben az úgynevezett redukciókban viszont megelégedetten tudtak élni. A jezsuiták meghagyták nekik a népünnepélyeiket, és mivel az indiánok ott örömmel laktak, termékeik sokkal jobbak voltak, mint a rabszolgákat tartó spanyol és portugál gyarmatosítóknak a földjein. Ez lett az oka, hogy a gyarmatosítók végül tönkretették ezeket a redukciókat.

Amikor olyan területre mentek, ahol még nem létezett szótár, nyelvtan, a jezsuitáknak első dolga az volt, hogy annak az indián törzsnek nyelvét kutassák, szótárt készítsenek, nyelvtant írjanak. Például Brazília apostola egy indián törzs nyelvén katekizmust írt és nyelvtankönyvet állított össze. Ez jellegzetes jezsuita vonás: minden nép sajátosságát, kultúráját elismerni, velük együtt örvendezni. A II. vatikáni zsinat kimondja, hogy a Szentlélek minden ember szívében működik, ezért mi más vallásokra is tisztelettel tekintünk. Ezért van az, hogy a Japánban, Indiában, Afrikában, Dél-Amerikában működő jezsuiták minden emberhez és valláshoz a párbeszéd készségével közelednek. Természetesen mindig szem előtt tartva a célt, amely Krisztus örömhírének szolgálata.

Fábián Attila

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu