Mi az ember élete?

Keresztények az ezredfordulón

A kérdés a XXI. század egyik legsúlyosabb kérdése a szekularizált világban, amely ellene mond Istennek, illetve kihagyja őt a számításaiból. Széttört világ - hallani innen is, onnan is. Széthullt a középpont - ahogyan már a XX. század elején Yeats, a Nobel-díjas ír költő megfogalmazta A második eljövetelben, s "tézisét" a kor szellemi, művészeti jelenségei is igazolják. Radikális pluralizmusról beszél a szaktudomány, az esztétika, "teremtő, kísérletező elgondolások sokféleségéről", amelyek "a kizárólagosság igénye nélkül léteznek egymás mellett". Posztmodern korszakról beszélünk, de remélhetően már a végéről, hiszen bízunk: visszatér az ember a természetes eszmélődéshez, amely a világot teremtett valóságként értékeli.

De miért a kitérők? Századok során a gondolkodás többször kátyús útra tévedt, aztán korrigálta önmagát. Illetve az üzenetet, amelynek ismert megfogalmazója a német Jürgen Habermas, a nem éppen keresztény filozófus, aki legutóbb a frankfurti könyvvásáron tartott előadásában hitet tett a vallás szükségességéről. De már korábban (nyolc esztendeje) papírra vetette: "Amíg a vallásos nyelv ösztönző, sőt megszűnhetetlen szemantikai tartalmakat is hordoz, és ezek (egyelőre?) kivonják magukat a filozófiai nyelv kifejezőereje alól, és még arra várnak, hogy megalapozó diskurzusokká fordítsák le őket, addig a filozófia a metafizika utáni alakjában nem tudja sem helyettesíteni, sem kiszorítani a vallást." A metafizika fogalmában ott van a fizikai dolgokon túli valóságtartalom, amelytől a marxista-ateista "fontoskodás" annyira irtózott.

Mindezek az előgondolatok motoszkáltak a fejemben, amíg Szabó Ferenc jezsuita teológus összegyűjtött tanulmányait forgattam - az újraolvasás örömével és nyugalmat szereztem (magam is oktató lévén katolikus főiskolán): lesz mód újabb eligazító munkát adnom a hallgatók kezébe a Távlatok kiadásának jóvoltából, amely folyóirat a leggazdagabb kalauzunk korunk bonyolult kérdései (útvesztői) között.

Keresztények az ezredfordulón a könyv címe. A tanulmányok rendkívül bőséges utalásai az európaiság jegyében a vallást és annak nélkülözhetetlen értékrendjét - magát a kereszténységet a jelen ellentmondásaiban fogalmazza újra dialektikus ellenvetésekkel, a modern lélek ismeretében. Különösen figyelmet érdemel az a szerzői eszmefuttatás, amely időszerűségével egyértelmű válasz a már említett szekularizációra: "A szekularizációval (...) együtt jár a valóság területeinek és az emberi tevékenységeknek a racionalizálása, ez viszont magával hozza a valóság egyre árnyaltabb differenciálódását. Ezzel magyarázható a politikai és vallási szférák szétválása, a vallás kiküszöbölése a közéletből. Mindez nem jár feszültségek és konfliktusok nélkül. Mert egyrészt jogos ugyan az e világi valóságok (tudomány, kultúra, politika) helyes autonómiája, de ha a szekularizáció szekularizmussá lesz - vagyis olyan ideológiává, amely nemcsak ťmódszertanilagŤ, hanem abszolút módon kizárja Istent az emberi életből, tagadja a világ függését a Teremtőtől, vagyis teljes e világiság, ateizmus (...) - akkor ezt a keresztény nem fogadhatja el. Hasonlóképpen az a szcientizmus is, amely a tudomány nevében tagadja Istent, veti el a vallást, túllépi illetékességi körét." Ezekkel a fogalmakkal naponta találkozunk, tehát jogos a föltevés, hogy "végzetes lenne, ha a hit távol lenne a világból, ha a kereszténység nem gyakorolná kritikai és felszabadító szerepét a történelemben és a társadalomban. Manapság a felvilágosodás által kitermelt, ťburzso፠alany privát vallásosságát akarják visszaállítani, tehát a vallást kiszorítani a közéletből." (Minden esély megvan erre a jelenlegi Magyarországon is!) A modern világ viszont olyan hitet követel - jegyzi meg szerzőnk - amely "reménységet ad neki Krisztus feltámadását hirdetve, előtérbe helyezve a praxist." Vagyis - mint Bonhoeffer, a nácik áldozata mondta: a keresztényekkel közölni kell, mi a hivatásuk. Ez pedig: "élni Jézus Krisztusban, másokért élni." Joggal hangsúlyozza Szabó páter: "Századunkat (a XX. századot) az emberarcú barbárság jelölte meg." S nem folytatódhat-e ez a gyakorlat századunkban? Lehet-e tehát semleges a keresztény ember a közéletben? "A keresztényeknek döntő szerepük lehet, hogy felrázzák a lelkiismereteket, hogy az evangéliumi eredetű szabadság, egyenlőség, testvériség elveit érvényre juttassák országos és nemzetközi szinten, hogy az igazságosság s a szolidaritás megvalósítását segítsék a globalizálódó világban."

Persze, más az egyház helyzete ma is a volt kommunista országokban, ahol az újabb (régi ideológiát folytató) nemzedék szójárása sem szabadulhat az "ősökétől". És mégis: "demokratikus társadalomban kell megvalósítani a vallásszabadságot; biztosítani kell az egyensúlyt a szükséges közrend fenntartása és a személyes vallási meggyőződés tiszteletben tartása között."

Előtérbe kerül uniós tagságunk, ami hazánk számára újabb kérdéseket vet fel. "Megőrizve kulturális örökségünk sajátosságait kell belépnünk az Unióba. A demokrácia és a vallásszabadság kérdéseit is ebbe a távlatba kell helyeznünk, túl a globalizáció egyre fokozottabb mértékű megvalósításán." A Szentatya 1988-ban, az Európai Parlamentben megjelölte a keresztény hit helyét Európa történelmében: "A modern Európa a kereszténység humuszából merítette alapját, amelyet sokszor szem elől tévesztettek a kereszténység századaiban." Ez irányítja alapvetően a közéletet. Vagyis a pápa arról az alapról szólt, amelyet először Krisztus mondott ki a "császárnak, ami a császáré" és "Istennek, ami az Istené különbségéről. Amikor azt hirdetjük, hogy a vallási közösségre, nem pedig az államra tartozik az, hogy irányítsa azt, "ami az Istené", "üdvös korlátot helyezünk az emberek hatalma elé. Ez a korlát pedig a lelkiismeret területén található. És ez a fogalom a döntő: lelkiismeret, mert fölveti a végső célokat, a lét végső értelmét, a cél felé törekvést, az abszolútumra való nyitottságot.

Ösztönző erő a törekvés Isten megismerésére, amelyről még Pauler Ákos bölcsessége tartja: Az emberi élet Isten-keresés.

Szabó Ferenc könyvfejezetei töprengésre késztetnek. A csak néhány fölvetett gondolat folytatásában ott van a közgazdaságtanban kötelező etika, a keresztény hazaszeretet, a vallás eredendő értelmezése, az Isten megismerésének dialektikája, s hogy valamennyi értékítélet "Istenhez mérést jelent." A szerző rádöbbenti az olvasót: egy-egy kérdés, téma fölvetése mennyire vonzza az elméleti tudományokon kívül (filozófia, teológia, társadalomtan) az irodalmat is, amely - ha keresztény - a modern ember látószögében a látást-láttatást szolgálja. Így lehetünk nyitottak a "teljes létre."

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu