Isten országának erőterében

Évközi 17. vasárnap

A mai evangélium első két kis példabeszéde lehetővé teszi, hogy legalább sejtelmem legyen arról, hogy benne vagyok-e Isten országában. Vagy pontosabban: benne vagyok-e Isten országának sodrásában? Ez mindennél fontosabb kérdés, hiszen örök sorsomat érinti.

Az első és mindennél fontosabb jel, hogy megpillantottam-e a kincset, mint az a példabeszédbeli ember, és megtaláltam-e az igazgyöngyöt, mint az említett kereskedő? De mit jelent a kincs és az igazgyöngy?

Urunk Jézus dicsőséges, test szerinti föltámadása és a Szentlélek eljövetele után, amikor Máté leírta ezeket az egykor Urunk ajkáról hallott példabeszédeket, már egészen nyilvánvalóvá lett, hogy a felbecsülhetetlen és semmivel össze nem hasonlítható kincs és az egyetlen igazgyöngy maga a mi Urunk Jézus Krisztus, aki nélkül a Mennyei Atyához jutni lehetetlen, aki nélkül nekünk nincs hiteles és valóságos kapcsolatunk Istennel, aki nélkül örökre elvesztünk volna; és aki nélkül egymással sem léphetnénk örökké tartó szeretetkapcsolatra.

A mennyek országa tulajdonképpen egy személy: a mi Urunk Jézus Krisztus. Az első és legfontosabb bizonyítéka annak, hogy én Isten országának valódi erőterébe kerültem, hogy a Názáreti Jézust Isten egyszülött Fiának tudom.

Ő az Atya által a Szentlélek műveként a világ szántóföldjébe rejtett kincs.

Egyetlen, örök Isten van, aki az egész univerzum nélkül is boldog. Benne három személy, három "én" éli végtelenül gazdag és gyönyörűséges szeretetközösségét. A második isteni személy, a Fiúisten az Atya örök terve szerint, a Szentlélek közreműködése révén a Szent Szűz méhében testet öltött. Ettől kezdve nemcsak valóságos Isten, hanem valóságos ember is: növekszik, tanul, fejlődik, hozzánk hasonlóan, a bűnt kivéve. A mi létezésünk fogantatásunk pillanatában kezdődött. Előtte nem léteztünk, lelkünk sem volt, "én"-ünk sem volt. A teremtő Isten fogantatásunk pillanatában rendelt minket személlyé, egy megismételhetetlen én-t adva nekünk.

Jézus "én"-je létezett a Szent Szűz méhében elindult emberi élete előtt is. "Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige" (Jn 1,1).

Amikor a kicsi Jézus járni tanult és elesett, és azt mondta az édesanyjának sírva: "fáj a lábam" (az én lábam), akkor ez az "én" az örökkévaló Fiúisten "én"-jét jelentette. Értem lett emberré! Ilyen a vallási történelemben nincs. Ilyet ember ki nem talált. Ilyenről soha-soha álmodozni sem mert, legföljebb az istenek kirándulásáról képzelgett, akik ködszerű alakot vesznek fel (de emberré nem lesznek soha) - majd levetik, mint ruhát azt a ködszerű emberséget, és visszaszállnak az égbe.

Magyar katolikus testvéreim!

Mikor érkezik el a boldog nap, amikor mindannyian valóban ezt a mi hitünket gyökeréig hatolva szemléljük? Nem a hit terjedését várom, hanem a mélyülését. Szabad-e kívánni egy felületes hit terjedését? Ha pedig mélyül, akkor szinte magától fog terjedni.

Maga a megtestesült Ige a semmivel össze nem hasonlítható kincs, ő az egyetlen igazgyöngy az univerzumban, amelyhez képest minden csak utánzatszerű.

Aki így, ilyen módon megpillantja Jézust, az el van kápráztatva. Pontosabban ő lát helyesen - és senki más nem lát az emberi egzisztencia zavaros viszonyaiban ilyen jól.

Ez maga a szemlélődés. Nem meditációs módszerek végeredményeként elért alfa-szint vagy üresség. A létezés legmélyebb és legmagasabb szintje ez: látni a Názáretit az evangéliumok egyértelmű igazságainak fényében. Helyesebben, őt látni meg a kozmosz és a történelem egyetlen világosságaként, és mindent csak benne és általa látni.

Ha őt így látod, éspedig mindig: kórházi ágyon és a strandon is; szilveszter éjszaka és egy sötét, sikertelen, esős őszi napon is; fiatalon, életerősen és megtört öregként is, akkor Isten országának erőterében vagy.

Ám ez még nem minden! Hogy ez a kincs és igazgyöngy mindörökké a tiéd lehessen, el kell adnod mindenedet, amid csak van. Vagy úgy, mint Szent Ferenc, egyszerre, vagy úgy, mint Szent Erzsébet, az élet meglepő fordulatain. De még ez sem elég. Ha mindent odaadnál is Jézusért, nem biztos, hogy Isten országában maradnál, ha soha nem érezted volna azt a sajátos örömöt, amit a példabeszédben a szántó-vető ember, aki "örömében elment, és eladta mindenét".

Ez a sajátos, gigantikus és másokkal közölhetetlen öröm az induláskor jelzi Isten országának jelenlétét benned, illetve a te jelenlétedet Isten országában.

A kereszténység ellenségei összevissza és ellentmondásosan beszélnek a keresztény hit lényegéről, az apostoli katolikus egyház viszont mindig ugyanúgy, logikusan, következetesen és egyértelműen.

Néha azzal vádolják az igazi Krisztus-követőket, hogy mazochista őrültek, vagyis öngyötrők, mert lemondanak sok mindenről. Ez rágalom, hiszen ők látják a kincset! Rágalmazóik nem látják, de legalább számolniuk kellene azzal, amit szentjeink mondanak: hogy ők látják a kincset.

Ugyanezen vádolók képesek kimutatni, hogy a keresztény hit nem önzetlen, hanem önző, mert az örök dicsőség reményében cselekszik. Itt meg abban tévednek, hogy nem tesznek különbséget.

A dicsőségét nagyon kereső ember bűnös, ám a végtelen dicsőséget kereső ember szent, mert egyedül Istentől várja azt, amit Isten neki adni akar.

A mai evangélium harmadik példabeszéde arra figyelmeztet minket, hogy ha érdekel is bennünket saját örök sorsunk, és ha szeretnénk is tudni, benne vagyunk-e Isten országában, ezt a szent (?) kíváncsiságot ne irányítsuk embertársainkra, és ne játsszuk meg az utolsó ítélet angyalait, örökre szétválasztván a javát a hitványától. Ha meg is látjuk, hogy valaki hitvány módon él és cselekszik, tudatosítanunk kell, hogy ő még megtérhet, mi pedig még elveszíthetjük a kincset.

Csak az állandó szemlélődő halad egészen bizonyosan az üdvösség útján, mert az képes dönteni a rossz ellenére s választani a jót. Ám ki állíthatja magáról, hogy ő állandó szemlélődő? Kérjük a Szentlélek megvilágosító kegyelmét!

Barsi Balázs

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu