Tüskés Tibor

Találkozás

Ezernyolcszáznyolcvanegy április 17-én reggel egy fáradt, kopott ruhájú férfi állt meg a Palazzo Borromeo kapuja előtt. Előző nap, húsvét szombatján érkezett az Örök Városba. A hegyeken túlról, a felvidéki magyar kisvárosból, Iglóról indult el. Előző este megtekintette a Tevere partján álló híres épület, az Angyalvár tetején rendezett tűzijátékot, és mindenekelőtt további római tartózkodásának a feltételeit kívánta megteremteni. Szállásra volt szüksége.

Megkereste Bauer atyát, a San Pietro német gyóntatóját, a segítségét kérte. Tőle tudta meg, hogy akire legjobban számított, korábbi ismerőse, Szoldatits Ferenc festőművész nincs Rómában, hanem éppen ott tartózkodik, ahonnan ő jött, Magyarországon, Egerben. Két cím volt még a zsebében. Az egyik az osztrák-magyar zarándokház címe volt. De amikor ott megtudták róla, hogy Magyarországról jött, nem adtak szállást, mert - így mondták neki - a magyar püspöki kar nem támogatja kellőképpen az intézetet. Maradt számára a másik lehetőség, a Collegium Germanicum-Hungaricum, a német-magyar kollégium, a Borromeo-palota többemeletes épülete, a jezsuiták vezetése alatt működő, egyetemi rangú papnevelő intézet.

A huszonnyolc éves férfi - áruljuk el a nevét: Kosztka Tivadar - a Palazzo Borromeo kapuja előtt bebocsátásra vár. A portás nyit ajtót. Tőle kérdezi:

- Uram, van a kollégiumnak magyar lakója? Kaphatnék önöknél szállást?

A portás megvakarja állát.

- Emlékezetem szerint egyetlen magyar kispap tanul nálunk. Egy Prohászka, Ottokár Prohászka nevű. Úgy tudom, a szobájában tartózkodik. Üzenjek érte?

- Megköszönném...

Rövid idő múlva egy fiatal, magas, huszonhárom éves fiatalember siet le a lépcsőn fekete reverendában. A kezét nyújtja:

- Örvendek, hogy honfitársamat láthatom.

Kosztka Tivadar előadja kérését: pár napig Rómában szeretne maradni, és szállásra volna szüksége.

A kispap félénken tárja szét karját:

- Én is vendég vagyok itt. Isten lovagja, nem kapitány. Hat esztendeje jöttem el hazámból, és azóta nem voltam Magyarországon. Tanulni jöttem ide. Megszereztem a bölcseleti doktorátust. A nyáron diakónussá, az ősszel pappá szentelnek. Ha jövőre a teológiai doktorátust is elnyerem, akkor térhetek haza. Szállást én nem adhatok, de szívesen szólok a konyhán, és egy meleg levesre meghívom. Addig, amíg az ebéd elkészül, kérem, fáradjon velem a társalgóba, ott nyugodtan beszélgethetünk.

Már a bordó kárpittal bevont, kőpadlós teremben ültek, amikor a kispap megkérdezte:

- És mondja, uram, mi járatban van Rómában? Ez ma már egy bonyolult, zaklatott, nyugtalan város. Miért nem a csendet, a nyugalmat, a természetet, a meditációra alkalmas helyeket keresi?

Kosztka Tivadar nyílt, kerekre tágult szemmel nézett vendéglátójára:

- Iglóról jöttem egyenesen Rómába. Én is barátja vagyok a természetnek, a növényeknek, a fáknak, a virágoknak, a természeti tüneményeknek, a vizeknek, a forrásoknak, a vízesésnek, a tengernek. Igen, a tengert is látni szeretném.... Gyógyszerész vagyok, de rajzaim vannak, festő akarok lenni. Azt remélem, hogy itt, ebben a szent városban választ kapok kérdéseimre.

- Akkor összeköt bennünket a természetszeretet. És az, hogy ön is készül valamire.

- Igen, kereső ember vagyok - mondta Kosztka Tivadar. - A világot akarom megismerni. Iglón, amikor egyedül voltam a patikában, egy hangot hallottam: "Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél."

Prohászka csodálkozva nézett a vendégre. Lehetséges, hogy ez az ember, akinek ugyan még egyetlen képét sem látta, sugallatot hallott, és valaha nagy festő lesz? Kissé hűvösen válaszolt:

- Igen, a Vatikánban, a műkincsek birodalmában széjjeltekinthet. Rómában valóban találkozhat Raffael műalkotásaival...

- Én az isteni természetet akarom szolgálni. Látni akarok, nemcsak nézni. Nekem nagyobbnak kell lennem Raffaelnél... Húsz esztendeig kell dolgoznom, és akkor utolérem a legnagyobbakat is, és túlszárnyalom őket.

A kispap igyekezett más irányba fordítani a beszélgetést:

- Úgy látom, ön roppant finom és érzékeny ember...

- Azt keresem én is, amit itt ön már megtalált. A belső csendet - mondta a vendég.

- Továbbá ön patikus, tudja, mit jelent mérlegelni, töprengeni, a jót és a rosszat elválasztani és a lelkiismeret mérlegén megvizsgálni.

- Én a világot akarom bejárni - szólt a fiatal festő -, ön viszont elfordult a világtól, távol él családjától, otthonától, baráti környezetétől. Valami mégis közös lehet bennünk...

- Én eddig még nem foglalkoztam behatóan a művészettel. De úgy sejtem, a festő számára az ecset, a vászon és festék csak eszköz. A kép mélyebbről tör felszínre... Filozófiát és teológiát tanulok itt, tudományokkal foglalkozom, de nem idegenvezető akarok lenni a világban az emberek számára. Minden ismeret és tudomány csak eszköz a számomra. Az Istennek tetszeni, ez a célom. Az embereket a hit és a kegyelem valóságára ébreszteni, ez a küldetésem.

Kosztka Tivadar bólintott:

- Ebben is egyetértünk. A festőnek is hivatása, küldetése van. A festőnek is önmegtagadásra, alázatra, aszkézisre van szüksége. Tűrni és megismerni... Lovagi harc ez is, de öröm is.

A közelben az egyik templomban harangoztak.

A kispap behunyta szemét.

- Róma harangjainak a szavában mindig hallom az otthon, a szülőföld hangját.

Kosztka Tivadar kezébe vette táskáját.

- Én sem akarom elfelejteni, hogy magyar vagyok.

Közeledett az ebéd ideje.

Prohászka fölállt:

- Uram, nézze meg a császári Róma emlékeit is, a Circus Maximus köveit, Augustus és Néró, az első vértanúk nyomait. Olyan helyen jár, ahol lába alatt a korai keresztények sírjai rejlenek. És járja be a vidéket is, Róma környékét is.

- Köszönöm szavait, a beszélgetést - mondta a festő. - És köszönöm a meghívást az ebédre. Tudom, törpének és kicsinynek lenni nem szabad. Többre kell törnöm. El fogok jutni Párizsba és Münchenbe. És látni akarom, még meg fogom örökíteni Pompeji, a szicíliai Taormina és Jeruzsálem köveit.

A két fiatal férfi egymást tessékelve indult el a kollégium ebédlője felé.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu