Az ember, aki a maga sorsába zártan vergődik

Beszélgetés a nyolcvanéves Bárány Tamással

Villanófény című önéletrajzi kötetében írja: "Ha most, legelső könyvem megjelenése után kerek ötven esztendővel számba veszem azóta megírt műveimet, akarva-akaratlan kialakul az életrajzom, hiszem, életem alapjában azonos a munkámmal." Ez az életrajz három verseskötettel kezdődik, miközben a szerző jogi, bölcsészdoktori végzettséget szerzett. Bárány Tamás alapvetően lírai alkatnak érzi magát, akit a történelem fordított a próza felé?

"A nagy - realista - irodalom soha nem válik időszerűtlenné"

- Kezdetben valóban költőnek éreztem magam, de csak átmenetileg. Amikor 1947-ben megjelent a francia környezetben játszódó És megindulnak a hegyek című regényem, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a próza az én utam. Ebben a könyvben találtam rá a magam hangjára. Ekkor még politikai nyomás és kényszer nélkül lehetett írni. Megtanultam a hoszszú próza írásának mesterségbeli fogásait, hogy egyik mondat után jön a másik, amely mindig előbbre viszi a cselekményt. Harmincéves korom körül mertem azután a történeteket hazai környezetbe helyezni, amikor úgy éreztem, hogy valóban ismerem ezt a világot, s felelősséggel vállalhatom.

Közrejátszhatott ebben az, hogy a korábbi polgári világ, amelyben fölnőtt - és amely elsődleges élmény- és tapasztalati forrásként szerepelt -, a háborúval szétporladt?

- Valamelyest igen. Ennyire azonban nem egyszerű a folyamat, hiszen számos regényem világát a történelmi múltba helyeztem. A történelmi időben szívesen és szabadon mozogtam, talán azért, mert engem mindig az ábrázolt személy, a világ hitelessége érdekelt: a történetnek ne csak írói, hanem emberi hitele is legyen. Az írónak nem szabad hazudnia. Néha rátaláltam olyan témára, amikor tudatosan hazudtam. Julius Caesart ledöfettem ugyan, de kitaláltam, hogy nem őt, hanem egyik alteregóját szúrták le. Játszani is hajlandó vagyok a történelemmel.

"Mondj valamit, ami korszerű, barátom, ne ahogyan a korszerűt képzeled. Ez az időszerű ars poetica. A maiban keresd az örök emberi vonásokat, s a régi értékeket mérd mai igényeidhez" - írja egy helyütt, majd másutt így fogalmaz: "A művészet nem intellektuális torna. A művészet átélhető élmény, megrendülés, amely jelentésével válik teljessé, vagyis gyönyörködtetéssé."

- Ma is vallom ezt. Gyakran játszom a tollammal, de sosem a játék kedvéért, hanem azért, hogy a komoly mondanivalót könnyedebb köntösbe öltöztessem. Ezzel együtt alapjában véve vaskalapos és konzervatív vagyok.

A vaskalaposság és a konzervativizmus egy adott erkölcsi rendhez való ragaszkodást, az abban való következetességet jelenti?

- Az írás erkölcsi állásfoglalás. Az alkotás folyamata ezzel kezdődik. Talán családi vonás - fölmenőim között számos pedagógus fordul elő, édesanyám óvónő volt -, hogy az írással mindig nevelői hatást is el kívánok érni: valamire ráébreszteni, figyelmeztetni vagy emlékeztetni az embereket.

A Félszárnyú pegazus című kötetben humoros, szatirikus módon tart görbe tükröt a magyar irodalom nagyjai elé: Mikszáthtól a maiakig.

- A paródiáknak azonban komoly mondandója van: gyerekek, olvassátok is el, amit megírtok! Karinthy nélkül nyilván nem született volna meg ez a könyvem. A műfajt mégiscsak ő találta ki. Karinthy zseniális volt ebben is.

Bárány Tamás írói pályáját - alighogy elkezdődött -, durván befolyásolta a történelem.

- Az induló pálya 1948 után rövidesen megakadt.

A Csigalépcsővel talált 1955-ben ismét a saját hangjára?

- De a közbülső időt is vállalom. A Húsz év című regényemben - függetlenül az ötvenes évekbeli politikai légkörtől - gyermekkoromat írtam meg. A Mária Valéria-telep tőszomszédságában éltem, ahol városi kistisztviselők laktak. Hosszú éveken át külvárosi gyerekekkel jártam iskolába. November végén mindig kiürült az osztály, mert társaimnak nem volt cipőjük, nem tudtak eljönni az iskolába. Hatéves koromtól tizenegy éves koromig ilyen környezetben nőttem föl a harmincas években, a gazdasági világválság idején. Édesapámnak köszönhetően a fix fizetésesek védettségében éltünk - apám abban az időben fővárosi fogalmazó volt - , s elképzelhető, hogyan hat egy serdülő gyermek lelkére, amikor megtudja: padtársa azért nem jött iskolába, mert nincs mit a lábára húznia.

A politikai légkör bénítólag hatott-e az írásra?

- Azzal feleltem a nyomásra, hogy elkezdtem írni a Húsz év című regényemet. A rosszindulatúak azt gondolták, hogy Bárány gazsulál a rendszernek, mert a prolikról ír. Pedig csak gyermekkorom legdöntőbb élményeit írtam meg, de ezt nem lehetett mindenkinek elmondani, akik engem jól szabott ruhában ismertek meg.

Szerencsém volt életemben, hogy az Úristen mindent megmutatott nekem úgy, hogy soha nem váltam a látott, szemlélt dolgok szenvedő alanyává. Nem merültem el az élet rettenetes megpróbáltatásaiban, ezért tudtam elviselni, ugyanakkor jól megfigyelhettem. Akkor is képes voltam erre, amikor az én helyzetem is nehezebbé vált: egy szabadúszó író életét az ötvenes években az ellenségemnek sem kívánom.

Az író alkata dönti el, hogy ez az út vezet-e az alkotáshoz, vagy meg kell mártóznia az élet mélyrétegeiben, hogy a tapasztalat alkotássá nemesedjék?

- Elég a látvány, a külső tapasztalás - ha a művész érzékenyen reagál. Ebben mutatkozik meg a különbség az egyes írói alkatok között. Ha az író csak önmagába szerelmes - a legtöbben persze önmagunkba vagyunk szerelmesek -, nem tud fönntartani egy olyan tartományt, amelyben képes másokra figyelni.

A kizárólag önmagával elfoglalt író típusát nagyon is megismertük az elmúlt tíz-húsz évben - s ebből elegünk van. Legalábbis nekem, s azt hiszem, az olvasóknak is. Hiába folytattak óriási propaganda-hadjáratot érdekükben - ezzel nem tettek jót nekik sem. Elhitették ugyanis velük, hogy nagyon fontosak, nagyon komolyak az írásaik. Csőstől adták nekik a díjakat - s ezzel tulajdonképpen tönkretették őket. Az írónak szüksége van az elismerésre, de amikor öt-hat írót neveznek ki egy nemzet irodalma helyébe - mert ez történt -, nem tesz jót sem az írónak, sem az irodalomnak. Hiszen nyilván ők is tele vannak kétellyel, ugyanakkor azt kell olvasniuk a kritikákban, hogy kézirataikat már-már a Jóisten írta, annyira zseniálisak. József Attilának nagyon igaza van abban, hogy: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Nem szükséges parázson ugrálni, s így menni a pokolba, elég átélni a pokol rettenetét.

A Csigalépcső című regényében banális témát dolgoz fel.

- A lehető legbanálisabbat.

Mégis - kevés cselekménnyel - olyan erős érzelmi-gondolati szorítást idéz elő egy házasság fölbomlásának bemutatásával, amely alól nemigen tudja kivonni magát az olvasó.

- Harmadik személyben kezdtem el írni a történetet. Az első hatvan oldal után döbbentem rá, hogy nem jó. Benkő Lajos történetét magam sem hittem el. Le kellett állnom, s talán egy évig elő sem tudtam venni. De nem jöttem rá, hogy mi a baj vele. Azután fölismertem: Benkő Lajosnak magának kell elmondania a történetet.

Az a szelíd drámaiság, amely megjelenik ebben a könyvben, mintha az egész életművet áthatná. Szereplői közül eleve senki nem rossz. A stílus pedig - bár csábító lehetne - nem válik romantikus vagy melodramatikus színezetűvé.

- Minden alak megfelel önmagának. Ami pedig a stílust illeti: a szerencsétlen szerző realistának született. Nem tud mást tenni, mint realistán ábrázolni. Az életben nem hisz másban, csak a realitásban. A romantikát nem viselem el, mint ahogyan a túlzott drámaiságot sem.

A realizmussal kapcsolatban ön azt írja, hogy az nem a valóság másolása, nem puszta ábrázolása.

- Ez naturalizmus lenne. A realizmus elvonatkoztat: az alkotás során a valóság érdekében hamisít.

1920-ban Hamletet színpadra lehetett állítani frakkban. Ma már nem lehetne, mert mindenki kinevetné: ósdi megoldás. Mint ahogyan nem lehet Az ember tragédiáját úgy megrendezni, ahogyan most tették. 1920-ban érdekes kísérletnek tarthattuk volna, így azonban legalább alig nyolcvan évet késett az előadás. A Tragédia megítélésében jó másfél évszázada nemzeti konszenzus alakult ki. Az előadás ezt rúgta föl.

Nem érzem jól magam a színházban, ha eluralja a rendezői önkény. A színházban elsősorban az íróval és a jó színésszel akarok találkozni. A rendező azonban közénk furakodik.

Merre haladhat tovább az irodalom, a művészet, a modern, a posztmodern, a poszt-posztmodern után?

- Vagy a teljes lehiggadás felé, és visszafordul a realizmushoz, vagy a teljes agyrém következik. Más utakat nem látok. Ebből a szellemi zűrzavarból, amelybe a modernizmus eljutott, a maga útján nincs kiút: mekegéssé, röfögéssé válhat, de soha nem lesz belőle olyan művészet, amely élményt ad az embereknek.

Ha az olvasott mű nem okoz katarzist, olyan feloldódást az anyagban, amely megrendít, egy felismerést, amely megráz - akkor nem érdemes írni. Azért írok, hogy hassak: felrázzak, megrázzak, elgondolkodtassak. Azért írni, hogy írjak - önzés. Méltatlan a szerzőhöz és az olvasóhoz is.

A Csigalépcsőben szerepel egy mondat: "Hányszor kezdi el az életét az ember?" Az író hányszor kezdi el, vagy kezdi újra az életét?

- Egyszer. Műveimben soha nem éreztem, hogy másról beszélnék, mint az emberről, függetlenül attól, mely történelmi korban, mely helyszínen jelenik meg: az ember, aki a maga sorsába zártan vergődik.

Az Aki feltámadott című regényében mintha Az ember tragédiájának a fordítottját írta volna meg: az emberré lett Jézus Krisztus járja végig az emberi történelmet.

- A Megváltóról írtam, de ennek hőse nem az a Jézus Krisztus, akit a Szentírásból ismerünk. Később, már a kilencvenes években írtam egy kifejezett Krisztus-regényt...

Ez A férfi Názáretből...

- Az Aki feltámadottban arra kerestem választ: hogyan viszonyul a Megváltó egyes történelmi korokban azokhoz, akiket megváltani jött. Sikerült-e? Nem tudom... Amikor írtam, egy elképzelhető, valaha valóban élt Jézus Krisztust akartam megfogalmazni.

A férfi Názáretből 1997-ben jelent meg, tíz évvel később.

- Ez a könyv Jézus Krisztushoz, a valóságos történelmi személyiséghez kapcsolódik. Követi az evangéliumi cselekményt, azzal a különbséggel, hogy a templomban bemutatott tizenkét éves gyermek, és a harmincévesen nyilvánosan föllépő Jézus Krisztus életének közbülső tizennyolc évére kitaláltam, hogy Kumránban tartózkodott. Nem tudtam ugyanis mit kezdeni a hiányzó idővel. Régóta izgatott, hogy a gyermek, aki elámítja a tudós rabbikat, eltűnik a szemünk elől, hogy azután harmincévesen lépjen elő ismét.

Ebben a regényben is az emelkedett realizmus jelenik meg...

- Nagy élvezettel írtam. Hosszú hónapokig együtt éltem a Legnagyobbal, aki valaha a földön járt. Rendkívül nagy erőt adott, hogy kitapintsam gondolkodási rendszerét, s amit ehhez hozzátett isteni természetével... Gyönyörűség volt írni ezt a könyvet.

A beszélgetés során két fogalom - kimondatlanul is - mindvégig jelen volt: mesterség és művészet. Hol lehet kijelölni helyüket az ön életpályáján?

- A mesterségbeli tudás és művészi ihlet egymást tételezi föl az alkotás folyamatában. Biztosnak kell lenni a mesterségbeli fogásokban, mert ha nem, azok megoldása elvonja a figyelmet a központi gondolattól. Csak akkor lehet szabadon dolgozni, ha az író úgy érzi, hogy minden mesterségbeli problémát megoldott már a készülő művel kapcsolatban. Nincs rémesebb, mint amikor egy dramaturgiai vagy stílusprobléma miatt le kell állni írás közben. A mesterségbeli tudás az alkotás alfája, ómegája pedig a mondanivaló tisztessége, hogy az olvasó el tudja fogadni az író által képviselt igazságot.

Készül-e mostanság új mű? Bár tudom, ha az író terveiről beszél, az a veszély fenyegeti, hogy nem írja meg őket.

- Jó néhány novellatémával jártam így. Majdnem bizonyos, hogy én vagyok a valaha élt leghosszabb alkotói életpályát befutott magyar író. Hatvanöt esztendőt töltöttem ezen a pályán, hatvanöt kötettel a hátam mögött - bár nem állítom, hogy első kötetem megjelenésekor, tizenöt éves koromban már hivatásos írószámba mentem.

Az ember mindig készül. Nem biztos, hogy a terítéken lévő téma megvalósul, de reménykedem: lesz hozzá erőm. Ehhez persze nagy hit kell önmagamban és a mondanivalóban. Ha jó történetet talál az író, az kiharcolja a maga jogát. Nincs nála undorítóbb zsarnok: egy idő után nem enged aludni, nyugtalanít, izgat.

A fiatalabb írónemzedékeknek milyen üzenetet fogalmazna meg?

- Nemcsak a művészet világa fordult fel fenekestől, hanem az életvitel egésze. Ezért ne loholjanak a divat után, mert a divat csalóka. Nem érdemes divatrongyokkal teletömni a ruhatárat, hiszen holnapra, de legkésőbb holnaputánra kacattá válnak. Olyasmivel kell megtölteni, ami megőrzi önnön értékét. Az élet igazságos, higgadt bemutatása - ez lehet az író célja. A nagy - realista - irodalom soha nem válik időszerűtlenné.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu