A karmelita rend Izraelben született. Nevét a bibliai Kármel-hegyről kapta... Csodálatos hely - neve azt jelenti: kert - amely lelki valóságra utal: a Kármel szépsége maga Isten, aki leszáll, és hagyja magát megérinteni. Az isteni jelenlét misztériuma az imádkozó ember üres kezeiben... Isten jelenlétében maradni - ez a Kármel hivatása, bármilyen körülmények között. A viharok és kisebb-nagyobb zökkenők közepette adódik igazán alkalom arra, hogy Isten jelenlétét és hathatós segítségét megtapasztaljuk.

A mi pécsi Kármelünk történetére a húsvéti misztérium nyomja rá bélyegét. Idős nővéreinket együtt tartóztatták le 1950 májusában, azután hat hónapra táborba vitték őket, s végül a szétszóratás következett. Negyven éven át illegalitásban éltek, hősies hűségben, megőrizve szerzetesi fogadalmuk elkötelezettségét. 1991-ben elég bátrak voltak ahhoz, hogy újrakezdjék a közösségi életet a volt kolostorépületben, amelyből először csak egy részt tudtak visszaszerezni, mert az épület többi helyiségében körülbelül húsz család lakott. Ezeknek a nővéreknek köszönhetjük a pécsi Kármel újjászületését.

1950, az elhurcolásunk éve szentév volt. Amikor Mindszenty hercegprímás urat letartóztatták, mindenki tudta, hogy csak idő kérdése, és a szerzetesrendeket is föloszlatják. Erzsébet anyánk, a perjelnőnk lelkileg felkészített minket, hogy bármi jöjjön is, bármit hoz a holnap, ne felejtsük el, hogy soha nem vagyunk egyedül... Elmondhatatlan volt az örömünk, amikor negyven év múlva megérhettük az újraindulást. Valóban éltük azt, hogy amit Isten akar, azt véghez is viszi, még ha kilátástalan is. (Lúcia nővér)

Terezita nővér volt az újraindulás perjelnője. Páratlan energiával, magát soha nem kímélve nekilátott a nehéz feladatnak, a közösség újjáteremtésének. Hirtelen bekövetkezett halála után a franciaországi plappeville-i Kármelből érkező Marie-Elisabeth nővér lett az utóda. Finomsága, egyszerűsége és buzgósága természetes tekintéllyel ruházta fel. Vonzotta a kegyelmet, s főképp számított Isten kegyelmére. Közösségünk nemcsak az ima, a liturgia és az egyszerűség szeretetét kapta tőle, hanem a jókedv ízét és az életörömet, melyek annyira jellemezték őt. Átadta nekünk a Kármel karizmájának mély megértését és szeretetét. Súlyos betegségét és halálát (1999-ben) olyan bátorsággal, diszkrécióval és derűs egyszerűséggel élte meg, hogy az most is szikla és alapkő közösségünk számára.

Jelenleg huszonketten vagyunk: négy idős, három középkorú és tizenöt fiatal nővér. Ezekben a napokban teszi le örökfogadalmát Veronika nővérünk. Ez lesz a hetedik örökfogadalom azóta, hogy 1996. október 19-én, pontosan egy évvel Lisieux-i Szent Teréz egyházdoktorrá nyilvánítása előtt, Mirjam nővér, a mostani perjelnőnk örökfogadalmat tett. A közösség tizenegy örökfogadalmasból és tizenegy képzésben lévő nővérből áll.

Tehát fiatal közösség vagyunk, és sokszor rádöbbenünk: ha egy szívként tudunk élni és előrehaladni, az csakis azért van, mert Isten tart a kezében minket. Egyedül ő teszi termékennyé szegénységünket. Tudjuk, hogy a magyar egyháznak szüksége van a szemlélődők imájára, és ez bátorít minket. A feltámadott Jézusba vetett hitünk alapján meg vagyunk győződve arról, hogy "Jézus olyan emberekké formál bennünket, akik számára az élet többé nem teher, hanem kihívás, már nem csapdákkal teli küzdőtér, hanem végtelen lehetőségek tere." Nem vagyunk egyedül: "Vendég lakozik a bensőnkben."

Az idő sürget... A fiatalok zörgetnek a Kármel kapuján. Közösségünk számban egyre növekszik, jelenlegi kolostorunk és a kert egyre szűkebb. Februárban találtunk egy nagy tanyát, Pécstől tizennégy kilométerre. Húsvét előtt néhány nappal sikerült is megvennünk. Az épületek mindegyike az elmúlt tíz évben épült. Jó állapotban vannak, de természetesen sokféle munkálatot kell még elvégeznünk: az istállókat átalakítani kápolnává, közösségi teremmé és műhelyekké, és kialakítani egy monasztikus stílusú vendégrészt.

Költözésünk után mindennapi életünket folytatjuk, amely elsősorban imából, másodsorban egyszerű, kétkezi munkából áll. Jelenleg ostyasütést, liturgikus gyertyaöntést és gyertyadíszítést, egyháziruha-varrást és szövést végzünk. Így munkaidőben is összhangban vagyunk az eucharisztia misztériumával. A Kármel látóhatára címmel néhány éve lelkiségi könyvsorozatot indítottunk: már több mint tíz kötet jelent meg.

Leendő kolostorunk vendégrészében örömmel fogadjuk majd a betérőket csendes imanapokra a Kármel hegyén. A természet csendje és szépsége segít, hogy fölismerjük az Úr hangját, aki csatlakozik hozzánk, mint annak idején az emmauszi tanítványaihoz, és felfedi előttünk jelenlétét.

Istenem, vajon ki kereshetne téged tiszta és őszinte szeretettel anélkül, hogy nagy örömére és kívánságának megfelelően megtalálna, mert hiszen mindig te mutatod meg magadat először, és eléjük sietsz azoknak, akik utánad vágyakoznak. (Keresztes Szent János)

Isten egészen váratlanul hívott meg. Persze, ahogy most visszanézek, látom: már hoszszú idő óta készítgetett engem erre.

Az első jel egy film volt Edith Steinről. Ekkor tudatosult bennem legelőször, hogy vannak kármeliták. A filmből nem sok derült ki számomra, sőt kifejezetten felháborítónak találtam a filmbeli nővérek viselkedését. Egy mondat azonban mélyen megragadt bennem. Edith éppen elmondja édesanyjának, hogy megkeresztelkedett. A mama kérdezi: "Miért?" Edith válasza: "Kerestem a szeretetet, s megtaláltam Jézusban."

Emlékszem, a film után este megszólalt bennem egy hang: "karmelita leszek." Ezzel azután többet nem foglalkoztam, hiszen azt sem tudtam, valóban léteznek-e karmelita nővérek.

Pár hónappal később azonban komolyan feltört bennem a kérdés: merre tovább? Ekkor kezdtem ugyanis az utolsó évet az egyetemen. És ekkor gyengéden és nagyon határozottan megszólított az Úr. Egyszerűen világossá vált bennem, hogy egyedül ő lehet az életem értelme és célja. Csupán néhány napig töprengtem, annyira egyértelmű volt számomra, hogy a Kármelbe kell mennem. Bizonytalan csak azért voltam, mert alkalmatlannak és kevésnek éreztem magam ehhez. Egész egyszerűen azért jöttem a Kármelbe, mert bizonyos lett számomra, hogy az Úristen ide hív. Csupán az volt a vágyam, hogy az ő akarata szerint cselekedjem.

Amit kaptam, az minden reményemet felülmúlja. Egy tágas világot találtam: soha nem ismert szabadsággal.

Nap mint nap azt tapasztalom, hogy jó az Isten. Sokszor nem értem őt, de boldoggá tesz a bizonyosság, hogy ő jelen van. És találtam nővéreket, akik az ő szeretetét, türelmét, irgalmát sugározzák felém, és akikben ténylegesen szolgálhatom őt. Alapvető élményem, hogy nincs senkim és semmim őrajta kívül, de ő velem van.

Jézus egyik utolsó szava: "Szomjazom." Mária ott állt a kereszt alatt. És nem szaladt el vízért, hogy Jézusnak inni adjon. Azzal enyhítette Jézus szomját, hogy ott volt. - Ezt találom a szemlélődő élet feladatának és céljának.

Urunk Színeváltozásáról nevezett Kinga nővér

Akik szívesen segítenék a karmelita nővérek új kolostorának építését, a mellékelt csekken befizethetik adományukat.

A zene gyermekkorom óta szinte második anyanyelvem volt. Kodály Zoltán szülővárosában születtem, a róla elnevezett iskolába jártam tizenkét évig, ahol naponta volt énekóránk, kóruspróbánk. Nem hívő családban nőttem fel, így a zene jelentette számomra azt a kifejező közeget, amelyen keresztül egy magasabbrendű, már-már transzcendens valósággal találkozhattam, amelyet akkor még nem tudtam megnevezni.

Kiváló tanáraim voltak, így egyenes út vezetett a zenei pályára. Főiskolás koromban egyszer csak "rámszakadt az ég": egy pillanat alatt megértettem, hogy valami nagyon hiányzik az életemből. Megszólított Isten, akit addig csak sejtettem a zene mögött. Megértettem, hogy ő kopogtatott addig is minden hangon keresztül hozzám.

Tizenkilenc évesen tértem meg, s attól kezdve a muzsika minden hangja belőle, róla, érte szólt. Így formálódott meg bennem első hivatásom. A kórusvezénylés volt életem legboldogabb, legbensőségesebb zenélési módja, a zenével való imádság egy formája. Nem a sikerért, hanem a közönség velünk együtt lélegző-érző öröméért szerettem ezt a hivatást. Ugyanakkor valami még mindig hiányzott, mélyebbre vonzott - persze mindig tudtam, hogy mi az, s hogy annak mi lesz az ára... Aztán döntöttem és ugrottam - és újra Isten karjaiban találtam magam.

Húszévi tanítás után a zenéből a csendet választottam - de hát csend nélkül hogyan is létezhetne zene? S ebben a csendben, belül szólalt meg az igazi zene - Isten csendje...

Persze a döntésbe bele kellett halnom, de halál nélkül nem születhet szerzetesi hivatás. Akartam és vágyódtam rá, és tudtam, hogy nem szabad elszalasztanom ezt a pillanatot, mert akkor örökre lekéstem.

Éppen ez a naponta megharcolt, újra és újra kimondott "igen, akarom" adja a boldogságomat itt, a Kármelben. A másik erőforrásom a hála, hogy Isten elfogadott, hogy eddig türelemmel várt az ajtóm előtt, míg végre kinyitottam... Az imádság egyszerre kimondott szavai, mozdulatai, az együtt lélegzés két zsoltársor között, a csendes imák sűrű, közös csendje - mindennapjaink örömei ezek. Akárcsak a "kórus" csodája: az, hogy sokféle ember sokféle hanggal és lélekkel mégis egybeforr az ima és ének által, Isten Igéje és Krisztus Teste által.

Hogy beleállhattunk egy hatalmas folyamba, s most a mi hangunk által szólal meg az ima, hogy aztán majd átadjuk a következő nemzedéknek - s a folyó folyik tovább, az Örök Tenger felé...

A keresztről nevezett Veronika nővér