A felismerés

Húsvét 3. vasárnapja

Az emmauszi tanítványokról szóló evangéliumi rész csak Szent Lukácsnál található meg. Úgy tűnik, hogy az evangélista ezt nem a Jézus-hagyomány fő sodrából merítette, hanem a jeruzsálemi ősegyházhoz kötődő, másodlagos anyagot használt fel. A szóban forgó két tanítvány nem tartozott a tanúságtevő tizenegy apostol köréhez, akikről a feltámadással kapcsolatosan Pál apostol tesz listaszerű említést (1Kor 15,3-9). Egyesek a Kleofás névből - amennyiben ez a tanítvány azonos a Jn 19,25-ben említett Kleofással - Jézus rokonsági körére gondolnak. Euzébiosz egyháztörténet-író is erről tanúskodik. Ezek szerint Lukács a Jézus-rokonság körében élő feltámadás-hagyományra épít itt.

A jelenet két fő gondolat köré kristályosodik. Egyrészt kiemeli az őskeresztény igehirdetésben oly fontos szempontot: a Messiásnak az isteni üdvterv alapján szenvednie kellett, hogy bemehessen dicsőségébe. Másrészt a hívő ember feltámadottal történő találkozásának, a "felismerésnek" igazi, hiteles helye az eucharisztia ünneplése.

A két tanítvány reményvesztetten, letaglózva indul hazafelé, Emmauszba. A helységet nem tudjuk pontosan azonosítani. Lukács, aki antióchiai származású volt, átvette a hagyományból az anyagot, de maga sem ismerte pontosan a földrajzi adottságokat. Nem is ez volt a számára lényeges, hanem Jézus megjelenése és a kapcsolódó hitbeli üzenet.

A későbbi beszélgetésből kiderül, hogy ők Jézus alakjában az Istentől küldött, nagy hatású prófétát értékelték. Még nem jutottak el arra a felismerésre, hogy ő lenne a Messiás. Bár a sírnál járt asszonyok üres sírról, angyali üzenetről szólnak, ez még inkább megzavarja őket. Az elvesztett remény nehezen talál rá újra az emberi szívre.

Amikor Jézus hozzájuk csatlakozik, nem ismerik fel. Ez a motívum többször szerepel a feltámadás utáni jelenéseknél. Lukács hozzáfűzi, hogy "szemük el volt takarva". Ezzel sejteti, hogy nem csupán a feltámadás új testi valósága jelent problémát, hanem szívük belső látása is "elnehezült". A látásból, a tapasztalásból csak akkor lesz felismerés, amikor a szív, a hit erejében, megnyílik Isten tettei felé. Nekik még belsőleg növekedniük kell. Erre szolgál Jézus tanító kifejtése az Írásokról és a Messiásról, valamint a kenyértörés élménye. Csak ekkor nyílik meg a szemük, hogy felismerjék őt. De ekkor már eljutnak a jézusi tanítás erejében oda, hogy Jézusban - a prófétán túl - meglássák a Messiást. A beszélgetés során Jézus rámutat az Írásokból arra, amit a korabeli messiási várakozások elképzelhetetlennek tartottak, hogy a Messiásnak szenvednie kell, csak így léphet be dicsőségébe. Mindez beletartozik az isteni üdvterv kereteibe: így kellett történnie. Erről tanúskodnak az ószövetségi Írások is. Bár a leírás ezeket nem fejti ki, elég felütnünk az evangéliumokat, ahol Jézus szenvedését az ószövetségi szenvedő igaz képeivel rajzolja meg (például az izajási szenvedő szolga alakja) az ősegyházi hagyomány.

Azután, a még mindig idegennek tűnő, elfogadva meghívásukat, asztalhoz ül velük.

A vendégből azonban házigazda lesz, amikor ő veszi kezébe a kenyeret, és megtöri. Nem kell feltétlenül az utolsó vacsora megismétlésére gondolnunk. A kenyér fölötti áldás, és annak megtörése minden közös étkezés részét képezte. Mégis, az első keresztények számára felidézte az eucharisztia alapítását. Ezért is nevezték ünneplését kenyértörésnek. A leírás pedig az eucharisztia alapításának mozzanatait idézi: "Kezébe vette, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik". Az evangélista szándéka nyilvánvaló: felismerik a feltámadottat az eucharisztia közösségében. Ő azonban eltűnik. Elvezette őket a mélyebb hívő látásra, szemük megnyílt, ez a találkozás elég itt a földön a hívő élet kibontakozásához.

Az evangéliumi elbeszélésben benne feszül egész tanítványi létünk. A hit kezdeményeivel szívünkben járjuk életünk vándorútját, alávetve az emberi sors próbatételeinek, érzésvilágának. Tervezünk, reménykedünk, ám a mindennapok valósága sokszor megzavarja szép elképzeléseinket. De Megváltónk a föltámadás erejében mellénk szegődik. Látásunk nem mindig ismeri fel őt a sorsalakító tényezők között, szívünk könnyen elnehezül. De ha foglalkozunk az Írásokkal, Isten igéje bevilágítja életünket, lángra lobbantja szívünket. A kenyértörés közössége, a szentmise pedig megajándékoz azzal a felismeréssel és látással, amely szükséges, de elegendő a hívő lét földi zarándokútjához. A szentmise, a szent liturgia évszázadok alatt kialakult dinamikája, sodró ereje a "résztvevőket" valóban részesíti az emmauszi tanítványok bizonyosságában.

Gaál Endre

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu