~ ~ ~ Sodorvonal ~ ~ ~

Élet

Hol van élet? Késő éjszaka. A lakásban levegő után kapkodok. Kikapcsolom a televíziót, a borzalmak forrását. Pedig tudom: nem maga a készülék, nem a technikai eszköz, amelyen bármit is számon kérhetnék. Fülelek, emberi hang után: talán meghallom a fölsőbb emeletről a csehovos világhangulatban gyakorló zongoristát, azután Pilinszky Jánosra gondolok, aki pedig az alattam lévő emeleten, éppen a szobám alatt lakott, ugyanott, ahol még korábban a Svájcba emigrálni-menekülni kényszerült Tiszai Magda opera-énekesnő is. És a pályaudvari jelenet, valamikor 1948 táján. Talán nem így történt, de akár így is történhetett volna: az emigrációba induló írót - a másféle világfölfogást képviselő irodalmár - ekképpen igyekezik döntésétől eltávolítani: de hiszen te olyan sok mindenben egyetértesz velünk... - mire az induló író: igen, sok mindenben egyetértek, csak egy kevésben nem. De ez az a kevés, amiért élni érdemes.

Hová emigráljak? A hetvenes évek végének gondolkodó hangulata szerint - amikor a magyar értelmiség úgynevezett "konszolidált java" is beadta már a derekát, a többség pedig, mint a vízkóros has, nehézségi erejével, a kórosság deformáltságával löttyent, ahová löttyent - a kiskertbe? Ha van még egyáltalán föld, ahol értik a radnótis hexametert: van-e ott haza még?

Még mindig Húsvét megfeszítettségében élek. A novella izgat: a tömeg Jézus Krisztust kiált, mégis Barabás neve hangzik. Hogyan van ez? Hogyan a kiáltás? Miből sokasodik a hang? Demagógiából, könnyed butaságból, a beidomított félelemből vagy a világhangulatból? Az idők szavából, amely büntetésként zuhog ránk. De hiszen nem lenne elég a magunk hibája, vétke, bűne, hogy azzal megbirkózzunk? Még ez is?

Enyhet keresve e lüktető, szomorú forróságban Csoóri Sándort olvasom, hogy legalább valami álom elérjen. "Egyetlen percre se feledjük: ahol a régi bűnöket nem kérik számon, ott az újak is hamarosan elszaporodnak."

Azután lapozok tovább: "Szinte agyrém: kést emelnek ránk, és mi csak a pengére eső napfény csillogását látjuk. Mintha hiányozna belőlünk valamilyen nemes szerv, amely a világban meggyűlő gondokat képes volna problémává alakítani bennünk. Vagy egyszerűen a történelem ostobái vagyunk? Lusták, érdektelenek, lépcsőházi nép, amelynek mindig megkésve, a döntő órák után jut eszébe valamilyen mélabús zsenialitás? Netán megszoktuk, hogy saját világunkat roppant nagy erőfeszítések közben tartjuk fönn, s háborogni se háborgunk addig, amíg nem ér föl szánkig a gyalázat?"

Kábító folytonosság az éjszaka masszájában. Azután jön a reggel. Rápillantok a naptárra: április nyolcadika. Besüt a nap a szobámba: igen, ez most a kiskertbe indulás napja, de egyszer még lesz onnan viszszatérés. Nem indulattal, nem revansvággyal, hanem az "amiért élni érdemes" egyszerű dallamával. S máris kezdem eme visszatérést a megfogalmazott mondattal: van élet a pártpolitikán kívül is.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu