Halottak napján

A fákról sorra hullanak az elmúlás pazar színeiben pompázó, megfáradt levelek. Némán búcsúznak odafent, aztán elválnak az ágakról és kerengve hanyatlanak a föld felé. Körben ezernyi apró gyertyalángot lobogtat a szellő, emberek jönnek, mennek, koszorúkkal, csokrokkal a kezükben, vagy állnak némán, lehajtott fejjel egy-egy sír előtt. Halottak napjára virágba borulnak a temetők, fohászok, sóhajok szállnak az ég felé. Emlékezünk.

Az egyik fejfán fekete varjú ül. Csőrében diót szorongat, amit valamelyik budai kertben talált. Megvárja, amíg éppen kevesen járnak arra, aztán zsákmányával az útra libben, és erős csőrével megpróbálja feltörni, hogy hozzájusson ízletes belsejéhez.

Egy pad mellől apró emberke lesi tágra nyitott, csodálkozó szemekkel. Elindul feléje, kicsit bizonytalan léptekkel. Csak nemrég gyakorolja a járás művészetét. A varjú figyel, vár, de a diót már menekülésre készen a csőrében tartja. A kisfiú egyre közeledik, mire a fekete madár megemeli szárnyait, és a közeli fa csúcsára száll.

A kicsi megtorpan, döbbenten néz utána, aztán a szája lassan sírásra görbül. Játszani szeretett volna, ám a játék elrepült.

A temető szélén fagyalbokor áll, ágai telve kövér, fekete bogyókkal. Feketerigó ül a gallyak között, és megfontolt mozdulatokkal csípi le egyik bogyót a másik után. Később társa érkezik, kisvártatva egy harmadik is felbukkan. Felettük, a juhar magas ágain, az egyre fogyatkozó sárga levelek között cinkék keresgélnek. Egyikük a fagyalbokorra száll, de a rigók feléje csípnek hegyes csőrükkel, mire gyorsan újra a juharra röppen.

A sírok között csend van és békesség. A távolból csak bizonytalan foszlányokban érkezik a villamos lármája, de az ezertagú emberi szó is halkan duruzsoló morajjá olvad öszsze. A felhőkkel terhes ég alatt varjak repülnek az alvó fák felé, egy sűrű bokorban mezei verebek csiripelnek. Lehetnek vagy hatvanan. Ki-kiszállnak a fű közé, gyommagvakat keresgélnek, aztán, mintha megrémültek volna valamitől, mindig újra visszarepülnek.

Amíg őket nézem, a másik oldalon is mozdul valami. Vörhenyesbarna bundájú erdei egér óvakodik elő egy frissen elhelyezett koszorú mellől. Körülpillant nagy, fekete gombszemeivel, majd villámgyorsan a szomszédos sírhoz surran, és eltűnik egy tuja földre simuló ágai alatt.

Közeleg a korai este. Erősödik a szél, függőlegesből vizszíntesre váltanak a gyertyalángok, halk zizegéssel egyre sűrűbben hullanak a levelek. A verebek megint a fűben keresgélnek. Nem sejtik a veszélyt. Pedig egy szürke, néma árny már feléjük suhan a fák között. Halk puffanás, barna pihetollak repülnek és a karvaly már karmaiban viszi vergődő áldozatát.

Peregnek a homokórák. A verebeké, a karvalyé, az enyém, mindenkié. Mikor hull ki az utolsó szemcse, nem tudhatjuk. Az egyiké előbb, a másiké kicsit később. De egyszer mindegyikből elfogy a homok.

Sűrűsödik a sötétség, fényesebben lobognak a gyertyák és a mécsek, a sírok mellett imát mormoló emberek és a fejfák alakja lassan egybeolvad. A szél sírról sírra kergeti a halott leveleket, míg odalent békében pihennek azok, akik már megérkeztek. Odaát vannak, csak homokórájuk maradt itt. Üresen, láthatatlanul.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: webmaster@storage.hu