Vidor Miklós

Margitsziget, Tabán, gyerekkor

Világrajöttömkor már várt rám első két barátom: Jancsi kétévesen, Öcsi kéthetesen. Örököltük egymást attól a hajdani két diáklánytól, akik valamikor egymás mellett ültek az iskolapadban, s férjhezmenetelük után sem szakadtak el. Egyikük anyám lett, másikuk keresztanyám.

Közel laktunk egymáshoz, a Margit híd pesti oldalán, így anyáinkkal tavasztól őszig sűrűn jártunk át a Margitszigetre. A híd járdája akkoriban fapallós volt még, a vaskos deszkák résein át leláttunk a hullámzó vízre. Az a húszas évekbeli Margitsziget gondozott virágoskert és kalandos ősvadon volt egyszerre. Óriási, terebélyes fái, dús bokrai pompás rejteket kínáltak, s mi indián tolldíszben nyargalásztunk köztük. Anyáink szemmel tartottak bennünket, letelepedve a kényelmes, fehérre mázolt padokra: áthajlítható támlájuk volt, hogy aki süttetni akarta magát, mindig szembefordulhasson a nappal. De ha zápor kerekedett, akkor is volt hová menekülni előle, a tágas sétányon túl hatalmas tetőszerkezet nyúlt el hosszanti és keresztirányban, behúzódhattunk alá. De az igazi szenzáció a lóvasút volt. Sínei a felsőszigetig vezettek - akkor még híre sem volt az Árpád hídnak - szorgos trappban húzták a lovacskák a villamoskocsira emlékeztető járművet.

Az idő tájt állt még a kiszálló s néhány egyéb épület is. A kolostor maradványai megragadták képzeletünket. Itt élt IV. Béla király lánya az apácák között, a Nyulak szigetén, melyet később róla, Margit hercegnőről neveztek el. A hajóállomáson ácsorogva lestük a kikötő meg távozó propellereket.

Aztán egyszer csak vége szakadt a napfényes szigeti délelőttöknek.

Nemcsak azért, mert Jancsi után mi is iskolába kerültünk Öcsivel, de keresztanyámék átköltöztek Budára, a Vár alatt elterülő Tabánba. Itt épült föl a magányosan álló tekintélyes bérpalota, mely ma is idegenül hat a park közepén: Bethlen udvar.

Ide jártunk át hozzájuk anyámmal, de nemsokára magam is vállalkoztam az útra. Külön világ volt a hajdani Tabán. Vidékies, apró házai, girbegurba, regényes utcái a múltba vezettek. Már a nevük is ódon hangulatot árasztott: Holdvilág utca, Árok utca, Fehérsas tér, Tzipó utca... Gyalogjáró helyett keményre taposott puszta földön lépkedtünk, itt-ott fűcsomók, bokrok tarkázták az utat, akár falun.

Nyitott kapukon be-benéztünk egy-egy virágágyas, leanderes udvarba, az emberek úgy éltek itt, mint száz évvel azelőtt. Krinolinszoknyás hölgyeket, cilinderes gavallérokat álmodhattunk az ittfeledett lugasokba, kőhajításnyira a történelmi Várnegyedtől.

Gyerekfővel kószáltunk erre, félig mese, félig valóság volt az ódon település. Valamikor szőlőtermelők lakták, 183-ban tűzvész pusztította el, százszám váltak hamuvá házai. A hagyomány szerint vigyázatlanság okozta, a hordók belsejének kiégetésekor támadtak a sebesen növekvő lángok. De a tabániak újra fölépítették: közadakozásból gyűlt össze az építőanyagra való, az őslakosok két kezük munkáját tették hozzá. Utána még egy évszázadig élt a Tabán.

A főváros híres szórakozónegyedévé vált, hangulatos kisvendéglők, kertes udvarok csalogatták a túlpartról a vacsorázó közönséget. Más volt itt a pecsenye íze, a poharakba csorduló bor zamata a tarka terítős asztalokra árnyat vető lombok alatt. Harmonikaszó zendült odabenn, jókedvű társaságokat szállítottak a fiákerek májustól szeptemberig a tabáni kocsmákba.

Régebben állt még a pellengér, a szégyenoszlop. Ahhoz kötözték világ csúfjára a lefülelt bűnösöket. Talán az utolsó regényes tabáni história nyomain baktattam Jancsi-Öcsi mellett a kanyargós utcákon: leolvashattuk az omladozó házfalakról. Állítólag egy csavargó rótta rájuk kedvesének szóló búcsúüzenetét, mikor kitelt a becsülete, s el kellett bujdosnia innen végképp.

A mi tabáni bolyongásaink idején már ott lebegett a kedves, múltízű városrész fölött a halálos ítélet, hogy hamarosan beteljen rajta. Elvénhedt, rogyadozó vityillói, csatornázatlan utcácskái lebontásra vártak mindazzal együtt, ami visszahozhatatlan. Meg lehetett volna menteni? Bizonyára: sok-sok pénzzel, amiből a közeledő második világháború előtti Magyarországon egyre kevesebb volt.

Ami nyomokban megmaradt a Tabánból, azt a város ostroma söpörte el. A középkori eredetű Rácfürdő áll még, a régi házszámot viseli: Hadnagy utca 1. Csak épp az utca fogyott el mögüle. Akárcsak a többi álomba illő utcácska, vendéglő, köztük a híres Mélypince, ahol az utolsó tabáni vándor, a múltba merengő Krúdy Gyula üldögélt szívesen a boroskancsó mellett.

Átalakult a környék. Parkosították a lankás oldalt a Vár s a Gellérthegy között, visszaadták a természetnek. A Szarvas téren emlékoszlop őrzi az ostromban elpusztult csinos házacska helyét: Virág Benedek, a "magyar Horatius" otthona volt valaha. S az ismét vendéglőként megnyitott Aranyszarvas fogadóban a Budára látogató Berzsenyi Dániel szállt meg hajdanta, hogy találkozzék az ország központjában élő író, költő barátaival. Az egykori Tabán helyén modern városkép fogad, az újjáépített Erzsébet híd fölüljárójával; fiákerek helyett autók, száguldó buszok járnak erre, a villamos is eltűnt.

Ha olykor elvetődöm gyerekkorom tájaira, úgy nézek körül, mint a messziről érkezett vándor. Nyolc-tízévesen csatangoltunk erre Jancsival, Öcsivel, a Gellérthegy oldalában táboroztunk le, köpenyünkből s egy jó fogású botból sátrat eszkábáltunk, épp aláfértünk mind a hárman. Tűnődve kutatom, hol is lehetett az a nyugalmas tisztás. Ma padok állnak, lépcsők kanyarognak a lejtős oldalon. Már csak a képzelet idézheti vissza azt a három fiút, akik akkor voltunk, s úgy eltűntek innét, akárcsak a régi színhely, úgy, ahogyan emlékezünk rá.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: webmaster@storage.hu