Az igazi életforma

Néhány hónapja futó elmélkedést írtam arról, kell-e nekünk Babits Mihály. Az ösztönzést az adta, hogy a kritikai kiadás résztvevői pénzt kunyerálnak a művek kiadásához. A jelek szerint Babits Mihályra nincs nagy szükségünk. Ilyesmit sejtve megkülönböztetett örömmel vehetjük kézbe a Tímár Virgil fia című regényt, amely az írónak e műnemben talán a legjobbja. Gondozója, Sípos Lajos minden elismerésre rászolgált, hiszen detektíveket megszégyenítő alapossággal nyomozta ki a regény születésének időpontját, különféle szövegváltozatait, helyszínét és a főalak, Tímár Virgil mintáját. Manapság ugyan a tudomány nem tulajdonít különösebb jelentőséget a műalkotás ilyesfajta begyökereztetésének, pedig rengeteg új információt, néhol alapvető felismerést ad a figyelmes olvasónak, és a szakmabelieket is meglepő adatokkal gazdagítja.

Mint ismeretes, a sóti cisztercitáknál élő tiszteletreméltó Tímár Virgil a "legjobb tanár, igazi szerzetes". Az ő tanítványa Vágner Pista, a hírhedt és szép Vágner Lina fia. A világban meglehetősen járatlan, egész szívével az iskolának élő szerzetes az anya halála után szárnya alá veszi a fiút, igazi apa módjára igyekszik egyengetni sorsát. Ám Pista másféle életideált követ: vér szerinti apja, Vitányi Vilmos, a szellemes, művelt író hívására csatlakozik hozzá, magára hagyva Tímár Virgilt. Vitányit egyébként Ignotusról, a modern magyar irodalom és a Nyugat egyik élharcosáról mintázta az író, s eljárását később Indiszkréció az irodalomban címmel heves vita követte.

A fiú elmenetele előtti sötét és holdtalan éjszakán Tímár Virgil Vergilius Aeneisének sorait idézi. A szerencsétlen Didóhoz hasonlítja magát, ő sem tud aludni felzaklatott gondolatai miatt. Aztán Szent Ágoston szavai jutnak eszébe: "Még nem szerettem, nem tudtam, hogy mit kell szeretni; és szerettem volna szeretni: a Szerelmet szerettem: kerestem, mit szeressek..." Tépelődését végül így zárja: "Most következik az igazi, az egyetlen szerelem: az Isten szerelme..." Másnap "megjelent, komolyan és atyailag, minden látható izgalom nélkül" a hajóállomáson, hogy búcsút vegyen a fiútól, és megkezdje igazi életét, amelyet csak és egyedül Isten iránt érzett szeretete vezérel.

A regény megjelenése után, 1921-ben, a legszélsőségesebb vélekedések kereszttüzébe került. Hevesen támadta például a Magyar Kultúra szemleírója, aki szerint Babits e regényében megtagadta a vallást, a hazát, a nemzetet, az európaiságot, a rendet, a kultúrát, az intézményt és a múltat. A mai olvasó szinte megmosolyogja ezt a bírálatot, kivált, amikor emlékezetébe idézi Tímár Virgil végső felismerését: ezentúl mindenestül Istennek szenteli magát.

Elgondolkodhatunk, hányféle értelmezése volt (és van) a helyes keresztény magatartásnak, s azon is, hogy e különféle értelmezések milyen sokszor siklanak el a lényeg, azaz Isten szeretete mellett, hányszor engednek különféle időszerűnek hitt eszméknek. Milyen érdekes, hogy a mű kritikusai sem a benne megfogalmazott erkölcsi ideálok megvalósításának művészi színvonalára ügyeltek, hanem pártállásuk szerint méltatták pozitívan vagy negatívan. Talán Csiszár Elemér volt a kivétel, aki ugyan sokszor lesújtóan nyilatkozott Babits írásairól, de a Tímár Virgil fiát "kiváló műnek" nevezte, és Thomas Mann Halál Velencében című alkotásával rokonította.

Ha végigolvassuk a mű új és új kiadásainak kritikáit, érdekes megfigyelést tehetünk: még az igazán mélyen gondolkodók sem érzik fontosnak kiemelni a végső tanulságot, az Isten szeretetére utaló felismerést. Nem időszerű? Nem illik a magát felvilágosultnak vélő emberhez? Kényelmetlen?

Aki végigolvassa Babits műveit, megérzi: ő mégis komolyan gondolta.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: webmaster@storage.hu